2017. 03. 28.

Első díj

Drága olvasók!
Örömmel jelentem be, hogy a blog megkapta az első díját! Nagyon nagy hálával tartozom érte Brukú-nak! Még egyszer köszönöm, hogy rám gondoltál!
Kicsit megszegem a szabályokat, mert nem tudom 10 kérdést feltenni és sajnos mivel mostanában  nem szoktam blogokat olvasni tovább küldeni sem tudnám, csak annak a személynek, akitől kaptam! :P Remélem nem probléma, de gondoltam, hogy a kérdésekre válaszolok, hogy egy kicsit jobban megismerjetek!
A következő fejezetet megpróbálom minél hamarabb hozni, de az élet megint közbe szólt és más elfoglaltságaim lettek.
Boldog tavaszt mindenkinek és remélem jól telik a napotok! :)

1, Melyik az a kedvenc könyves helyszín, ahova szívesen elmennél?
Hm, ez különösen elgondolkodtatott, de őszinte leszek, az első, ami eszembe jutott az Roxfort. :D Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. :P
2, Melyik volt a legfélelmetesebb karakter, akivel eddig olvasás/filmezés során találkoztál?
Túl sok könyvet és filmet nézek ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Mivel elvből nem nézek/olvasok horrort, így nem igazán találkoztam olyan karakterrel, aki igazán megijesztett. De talán azt mondanám, hogy azok a karakterek, akik a legemberségesebb dolgokat teszik, mint mondjuk érzelmi alapon döntenek, a legfélelmetesebbek, mert ők valóságosak és nehéz szembe nézni azzal, hogy ez tényleg bárkivel megeshet.
3, Sorolj fel 3 hasznos tippet a blogoláshoz.
            Sose félj leírni az ötleteidet.
            Használd az emlékeidet, vágyaidat.
            Hallgass rengeteg jó zenét.
4, Sorolj fel három olyan tanácsot, amit érdemes elkerülni blogolás közben.
            Elveszni a részletekben. A kevesebb néha több.
            A 200.000.000 átlagos fanfictiont megírni.
            A számokra hallgatni az érzések helyett. (Feliratkozók száma, oldalnézettség)
5, Ha a pénz nem számítana, milyen szülinapi partit rendeznél magadnak?
Elmennék a legjobb barátnőimmel Coachellára :P
6, Ha lenne lehetőséged találkozni kedvenc íróval/színésszel, ki lenne az? Miért?
Emma Watson-nal nagyon szívesen találkoznék, mert nagy hatással volt rám az, amit ilyen fiatalon elért és nem érdekelt azzal, hogy az emberek elkönyvelték egy aranyos kislánynak és bebizonyította, hogy mennyi mindenre képes csak azzal, hogy hisz önmagában.
7, Volt-e kedvenc női főhősöd? Milyen hatással volt rád/ az írásodra?
Volt. Rávett arra, hogy olyan hősnőt kreáljak, aki bármi áron kitart a szerelme mellett és nem foglalkozik azzal, hogy a világ mit gondol erről.
8, Mi volt az első étel, amit legelőször önállóan megcsináltál?
Húsleves, anyukán kényszerítésére.
9, Melyik volt a legviccesebb/ legcikibb állatnév, amit a kedvencednek adtál?
Volt egy pár papagájon, akiket Shrek-nek és Fionának neveztünk el :P
10, Ha illatról kellene meghatároznod egy emléket, ember, helyet, milyen illat volna az?

Ez komplikált. Attól függ, milyen emlékről van szó. Mert minden jellegzetes illat előhoz az emberből képeket és érzéseket. Legyen az egy virág illata vagy egy parfüm. Nem tudok rá egyértelmű választ adni emiatt.

2017. 02. 19.

Huszadik Fejezet


Colouring - Everything Has Grown
Hideg tavaszi reggel van. A fákon már megjelentek az újjászületés jelei. A virágok szárai elkezdtek kibújni a földből. Újra hallani lehet a madarak csivitelését. A nap melege szeretettel öleli körül az átfagyott tájat. Elindult a megújulás. Mindenki készen állt az új kezdetre. Az emberek mosolygósabbak, érdeklődőbbek. Szívesen megállnak csevegni az ismerőseikkel és nem szaladnak tovább, hogy a jóleső meleget adó házba érjenek. A színek élénkebbnek tűnnek. Olyan, mintha minden megváltozott volna, de mégis minden ugyan olyan. Azonban még látszik az elmúló tél nyomai. A föld még néhol fagyos. A szél hidegen süvít. A fákról még hiányoznak a levelek. Sok minden történt a világban. Emberek születtek és haltak meg. Gyerekek árvultak el és szeretők vesztették el szerelmüket. Kegyetlen a világ. De a természet változása arra sarkal mindenkit, hogy tovább lépjen. A napsütéstől és madarak énekétől mindenkinek mosoly ül az arcára, de egyik mosoly sem olyan mű és fájdalmas, mint egy magányos padon ülő nőé. Jegygyűrűjét forgatja az ujján. Sárgarózsa csokor hever mellette a földön. Az elhervadt virágok szirmait, szomorúan fújja el a szél. Tehetetlenek, az erős fújással szemben.
- Ma van a tizennyolcadik házassági évfordulónk. Rengeteg idő telt el. Mariana most kezdte a gimnáziumot. Nagyon izgatott, alig tudott az este elaludni. Az ikrek is nagyon élvezik az iskolát. Bár szívesebben maradnának otthon velem, elmennek és a legjobb teljesítményt nyújtják. Jack, élvezi az iskolát, ami mindenkinek nagy meglepetés volt, mert a felkészítőt gyűlölte, viszont rengeteg barátot szerzett magának. Már első nap, csak elengedte a kezem és berohant jásztani a többiekkel. Ijesztő, hogy mennyire hasonló a természete Joe-hoz. Külsőre teljesen olyan, mint Louis. Ugyan azok a táskás szemek, a huncut mosoly és a tejfel szőke haj. Ha akartuk volna, se hasonlíthatna jobban hozzá. A tanárok dicsérik őket. Elképzelni sem tudják, hogy nevelhettünk négy ilyen jó gyereket. Pedig ha tudnék! Minden este bolondokháza van. De jó gyerekek. Nagyon szeretem őket. Te is szeretnéd őket! - apró könnycsepp folyik végig az arcán, ahogy végig futtatja kezét a hideg márványon. Ő választotta ki húsz évvel ezelőtt. - Már kilenc éve lakunk Brighton-ba. Gyönyörű hely. Imádom, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem a tenger. Boldog vagyok. Hosszú idő után először az vagyok. Utálom, hogy a gyerekek keveset vannak otthon, de mikor a vacsora asztal mesélni kezdik az aznapi élményeiket, minden áldozatot megért. Hiányzol - felállt a padról. A rózsákat szépen elhelyezi a sírkövön, melyen a Jack Norman Marin név szerepelt. „Szerető apa és férj.”


A tengerparton gyönyörű színek játszanak, ahogy a nap lemenőben van. Káprázatos látvány. A sirályok hangja hangosan visszhangzik a kikötőben. Kezd lecsendesedni a város. Egyre kevesebb kocsival lehet találkozni. Az emberek otthon töltik az idejüket. Kiélvezik az utolsó pillanatokat, még mielőtt beindul a tavaszi hajtás. Az éttermek zsúfolásig tele vannak. Lehetetlen szabad asztalt találni, ám egy idősödő férfi mégis kap egyet, egy eldugottabb csendesebb helyen az egyik jól menő étteremben. Felesége felé nyújtja a kezét és bevezeti a helységbe. Bárhová mennek, az emberek felfigyelnek rájuk. Van valami a megjelenésükben, ami tiszteletet és ámulatot vált ki. Látszik, ahogy egymásra néznek, hogy még mindig szeretik egymást. Tizennyolc év házasság mit sem változtatott rajtuk.
- Boldognak tűnsz - a férfi összekulcsolja ujjaikat az asztalon. Elképzelni sem tudja, hogy felesége hogy lehet ennyire gyönyörű. Már 4 gyereket felnevelt, lassan csak ketten maradnak a házban. De egy felesleges ránc sincs az arcán, csak azok, amik akkor tűnnek fel, mikor nevet. Imádja azokat a ráncokat, mert azok mutatják meg, hogy mennyi örömük volt az életben. Azt az egy jó tanácsot kapta az apjától, hogy nevettesse meg a lányt, akit éppen kiszemelt magának és akkor nyert ügye lesz. Meg azt, hogy lépjen le, amelyik hamar csak tud. Látszik, hogy kinek mi a fontos. De ő sosem hagyná el a családját.
- Mert az vagyok - őszinte mosoly jelenik meg a nő arcán. Tényleg így is érezte. Az utóbbi pár évben normalizálódott az életük. Nem veszekedtek, a gyerekekkel sem volt baj és minden gördülékenyen ment. A barátaikkal nagyon jó a kapcsolatuk és bár ritkán találkoznak, olyan, mintha egy napot se töltöttek volna külön. - Tudod mi jutott eszembe? Emlékszem, mikor Emilia-val voltam terhes, otthon ültem nagy hassal és azon gondolkoztam, hogyan fogjuk megoldani azt, hogy dolgozzak és gyereket neveljek egyszerre. Megszállottja voltam a munkámnak - jóízűen felnevet. Egy csöppnyi keserűséget nem érez azzal kapcsolatban, hogy otthagyta az állását tizenhat évvel ezelőtt.
- Emlékszek rá. Mindig azon agyaltál, hogy vajon a főnököd, mit fog szólni, ha babakocsival állítasz be dolgozni. Fel se merült benned az, hogy szabadságot veszel ki, vagy, hogy feladd a munkád - mindketten nevetnek. Szeretettel néznek egymásra. Melegség tölti el mindkettőjüket, ahogy az emlékre gondolnak. Már nem éreznek keserűséget, ha a lányukra gondolnak, akit elvesztettek. Persze hiányzik nekik, de gyermekeik, akiket mindennap magukhoz ölelhetnek, kitöltötték az űrt, amit éreztek. - Nem bántad meg, hogy nem mentél vissza dolgozni? - meglepődik a nő a kérdésen. Már nagyon régen nem beszélgettek erről. Hisz olyan természetes volt, hogy ő otthon van. Akkor se merült fel a kérdés, mikor Jack elkezdte az előkészítőt. Mindig is úgy gondolta, hogy ha eljön az ideje, visszamegy dolgozni, de nem érezte a hiányát. Négy gyermekük elég feladatot ad ahhoz, hogy ne unatkozzon.
- Nem hiszem. Nem. Örülök, hogy ott lehettem az összes előadásukon és részt vehettek mindenben, mert volt időm elmenni - mélyen férje szemébe néz. Őszintén mosolyogni kezd, mikor meglátja a kétkedést Louis szemeiben. - Komolyan mondom. Nem hiányzik, hogy mások házát keressem meg és dekoráljam ki. Épp elég a sajátunkkal foglalkozni - erősen megszorítja a férfi kezét. Kellemes bizsergés fut végig a testén. Elképesztő, hogy tizennyolc év után, még mindig ilyen reakciót vált ki belőle. Nem tudta elképzelni, hogy valaha eljutnak erre a szintre. Főleg azok után, miken keresztül mentek.
- Min gondolkozol? - a férfi érdeklődve szemléli feleségét. Felteszi a kérdést, de úgy is tudja rá a választ. A múlton mereng. Azokon a dolgokon, amik megtörténtek velük. Túl sok titok veszi körül őket. A gyerekek nem tudják, hogy mi minden történt azelőtt, hogy ők megszülettek. Egyedül a megismerkedésük történetét mesélték el. Lolly-nak ez a kedvence. Mikor kisebb volt újra és újra el kellett neki mondani. Ez volt évekig az esti meséje. Érdekes, hogy a többieknek az eljegyzés a kedvenc története. Pedig nincs benne semmi érdekfeszítő. Nem volt meg a nagy romantikus gesztus, ahogy a legtöbben gondolják. Egyszerűen csak vacsorát főzött a nőnek. Beszélgettek majd mikor kimentek a teraszra elfogyasztani a desszertet, feltette a kérdést, miközben elővette a gyűrűt. Egyszerű, de mégis hatásos. Épp ez tetszett meg Ginny-nek is anno. Sosem volt szükségük arra, hogy felvágjanak azzal, amijük van. Ők, tipikusan azok az emberek, akik mindent megtartanak maguknak és nem kürtölik szét a világnak, ahogy azt mindenki más szeretné. Annak ellenére, hogy Brighton elég nagyváros, róluk érdekes módon előszeretettel beszélnek az emberek. Nem értették sose, hogy miért. Talán Louis állása miatt? Vagy a hatalmas ház teszi? Netán a négy gyerek? Sose fogják megtudni a választ, de az biztos, hogy egyáltalán nem olyan életet élnek, mint ahogy a kívülálló emberek gondolják.
- Szeretlek - meglepődik a nő, hogy férje ilyen hirtelen feladja. Értetlenül néz rá. Nem tudja hova rakni a viselkedését. Miért zárta le ilyen hamar a beszélgetést? Látja rajta, hogy nem győzte meg azzal, amit mondott. Tudja, hogy Louis úgy gondolja, hogy túl sok áldozatot hozott a családjáért.
- Louis? - kérdőn felemeli szemöldökét. Belenéz férje kék íriszeibe, de látja, hogy elvesztette. Valami megzavarta és ezzel tönkre téve a pillanatot. - Ideje lenne elkezdenünk őszintének lennünk, nem gondolod? - esdeklő a tekintete, de hangja határozott. Nem fogja megengedni, hogy akkorra romoljon meg a kapcsolatuk, amikor már csak kettejükről kell gondoskodni. Persze az még arrébb van, de az elmúlt évek is olyan hamar elteltek. Alig vették észre és a legidősebb lányuk tizenhat éves lesz. Gimnáziumba jár. A jövőjét tervezgeti. Hamarosan egyetemre megy és elköltözik. A férfi meredten néz egy pontot az asztalt borító terítőn.
- Azt mondod? Könnyíteni szeretnél a lelkiismereteden, hogy ne érezzem úgy, hogy minden az én hibám? - késként hasítanak a nő szívébe férje szavai. Nem érti, miért mondja ezeket. Hisz nem tartja hibásnak semmiért. Ami történt meg történt. Megbeszélték és tovább léptek.
- Mégis miről beszélsz? Miért mondtad azt, amit? - könnyek gyűlnek a szemében. De férfi vonásai csak még jobban megkeményednek. Mély levegőt vesz, és közben becsukja a szemeit, azonban nem mond semmit. Felemeli kezét, mire megjelenik egy pincér a számlával. Kifizeti, majd feláll. Megvárja, míg felesége elkészül. Előre engedi, de testbeszédükből érezni lehet, hogy feszültség van közöttük. Érdeklődve néznek rájuk az emberek. Furcsának tartják, hogy mennyire megváltozott minden, ahhoz képest, ahogy beléptek.
Ahogy sétálnak az utcán, a férfi megpróbálja megfogni felesége kezét, de az elrántja. Nem bírná elviselni, ha még az érintését is éreznie kellene. Így is épp elég fájdalmat okozott neki az elmúlt percekben. Nem érti mire fel volt ez a nagy váltás? Elvégre azért jöttek ma el, hogy megünnepeljék azt, hogy lassan két évtizede együtt élnek. Néma csend telepedik az autóra, ahogy beülnek. Egyikük sem szólal meg. Hálásak, hogy a gyerekek nem alszanak ma otthon. Szerencséjük van, hogy a nagyszülők a közelben laknak. A motor leáll, mikor a garázsajtó becsukódik mögöttük. Kiszállva az autóból, a férfi megpróbálja magához ölelni a nőt, de az kibontakozik karjai közül és a ház felé veszi az irányt. Bezárja maga mögött a bejárati ajtót és úgy tesz, mintha a férje nem is lenne ott. Felsétál az emeletre. Szépen beakasztja a kabátját és cipőjét berakja a neki szabadon hagyott helyre. Megfogja a fürdő köntösét és magára zárja az ajtót. Ahogy elkezdi lemosni a sminkjét, halk kopogást hall az ajtón. Nem reagál. Most nincs kedve beszélni a férfival.
- Ginny, kérlek! Ne haragudj! - őszinte sajnálat hallatszik a hangjában. Tehetetlenül áll a tükör előtt. Emlékképek pörögnek végig a szeme előtt, azokról a dolgokról, amiket még sosem mondott el a férjének. Sose gondolta, hogy valaha érezni fogja a késztetést, arra, hogy a legsötétebb titkaiba beavassa.
- Miért? - egyszerű kérdés, mégis meghátrál a férfi. Nem sejtette, hogy ilyen hamar választ kap a kérlelésre. - Miért kell mindig megbántanod? Mitől félsz ennyire? Hogy elhagylak? Húsz évet erre kapcsolatra áldoztam az életemből. Nem tudnám nélküled elképzelni az életemet. Miért nem bírod ezt elfogadni? - düh és sértettség kevereg a nő tekintetében. Képtelen megérteni férje viselkedését. Nem gondolja, hogy ezt érdemelné. Főleg azok után, amin keresztül mentek.
- Mert nem érdemellek meg - lehajtja a fejét, és leül a lépcsőre. Feleségére néz, aki zavartan áll előtte.
- Nem vagyunk tökéletesek. Mind követünk el hibákat. Megbocsájtottam. Ne rágódj a múlton - megfogja a kezét és bíztatóan rá mosolyog. Elfáradt már abban, hogy mindenkinek bizonygatnia kell a tökéletlenségét. Ő is csak egy ember, aki tett olyan dolgokat, amik rosszak.
- Ugyan, neked nincs a múltadban olyan, amit takargatnod kellene. De nekem? Egy halott barátnő és egy affér? Ez tökre teheti az életünket - szarkasztikusan horkant egyet, miközben beszél. Kezeit a térdén pihenteti. Most, ebben a megvilágításban, nagyon öregnek és törékenynek tűnik. Idén negyvenhat éves lesz. Nagyon jól tartja magát. Még csak most kezdett el őszülni. Hajszálvékony ráncok jelentek meg a szemei körül meg a homlokán. Azonban Ginny, még mindig a legvonzóbb férfinek tartja, akivel valaha találkozott.
- Csak nem tudsz róla - a férfi szemöldöke kérdőn felhúzódik. Felesége tekintete elsötétül. Neki dől az ablakpárkánynak, ami a lépcsővel szemben található. Mélyet sóhajt, majd mesélni kezd. Sose akarta, hogy Louis tudomást szerezzen Dean-ről, vagy arról, amit jelent neki. Nem akarta, hogy tudja, hogy mik történtek vele, hogy mitől ennyire rossz a kapcsolata az anyjával. Nem akarta, hogy sajnálja és törékenynek tartsa.
Figyelmesen hallgat. Nem vág közbe felesleges kérdésekkel. Hagyja, hogy mindent úgy mondjon el, ahogy akar. Sok mindent kell végig gondolnia. Sok olyan információt tudott meg, amihez idő kell, hogy feldolgozza. Azonban mikor felesége elhallgat, feláll, és erősen magához öleli.
- Sose gondoltam, hogy ennyire erős vagy. Remélem a gyerekeink örökölték ezt a tulajdonságodat - megcsókolják egymást. Nem beszélnek többet a múltról. Most már mindketten tudnak mindent. Húsz év kellett ahhoz, hogy ténylegesen megismerjék egymást. Hogy úgy legyenek őszinték, hogy megbántanák egymást. Nehéz feladat szeretni valakit úgy, hogy mindent tudunk róla, és ő is tud mindent rólunk. Viszont, hogy ténylegesen felfedjük az igazi énünket, akkor életünk legboldogabb utazása elé nézhetünk.

2016. 12. 27.

Tizenkilencedik Fejezet

Hónapokkal korábban

Noah Cyrus - Make Me (Cry) feat. Labrinth
A múlton rágódni felesleges. Nem változtat semmin, ha folyamatosan azon jár az ember agya. Meg kell tanulni tovább lépni és elfelejteni. De milyen mennyiségben lehet elfelejteni a múlt történéseit? Meddig egészséges, hogy mindent a tudatalattiba raktározunk, és nem foglalkozunk vele? Előbb-utóbb úgy is eljönnek, és csak még jobban felzaklatják az embert. Meg kell tanulni együtt élni velük, ez igaz, de tudni kell feldolgozni és szembe nézni velük. Feltenni a rég eltemetett kérdéseket és megkapni a régen várt válaszokat. Szüksége van az embernek arra, hogy megtudja a miérteket.
Pontosan ezt gondolta Ginny is, mikor felkereste Dean-t. Úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy mindent megtudjon. Az anyával történt beszélgetés évekig kísértette. Nem értette, hogy miért akarná az anyja, hogy egy olyan emberrel legyen, aki a halálát akarta. Évek kellettek, hogy összeszedje a bátorságát. Nem tudott megnyugodni a lelke. Beszélnie kellett az emberrel, aki tönkre tette. Aki miatt annyiszor eltaszította magától Louis-t. Aki miatt félt megbízni másokban. Aki miatt félt szeretni. 
Idegesen szállt be a liftbe. Tudta, hogy most megváltozik majd az élete. Talán visszatalál önmagához és felhőtlenül boldog lehet. A nyolcadik szinten van Dean irodája, a portás szerint. Csend uralkodik az emeleten. A légkondicionáló zavaró zúgása hallatszik csak. Bizonytalanul indul el. Nem tudja pontosan hova kell mennie. Érdeklődve olvassa az ajtókon kitett névtáblákat. Megdermed, mikor a Dean Thomas néven megakad a szeme. Biztosítási cégnél dolgozik. Nem meglepő, hogy itt keresi fel. Rengeteg ügyfele lehet. Erőtlenül nyitja ki az ajtót. A szobában egy asztal áll, amely mögött egy barátságos lány ült.
- Időpontra jött kisasszony? - mosolyogva szólítja meg a megilletődött nőt.
- Nem, de beszélnem kell a főnökével. - elcsuklik a hangja. Egy aggódó feleségnek tűnhet, aki a beteg férje papírjait jött elintézni. Tudta, hogy ezt gondolja a lány. Látszott a szemében a sajnálat.
- Megmondaná a nevét? - elővett egy darab papírt és tollat.
- Mrs. Tomlinson - megköszörüli torkát, ahogy kimondja. Illedelmesen leírja, majd feláll és bekopog egy ajtón, ami bizonyára Dean irodáját választotta el.
- Fáradjon be, asszonyom - kitárja az ajtót. Félénken belép. Bezáródik mögötte az ajtó és tudja, hogy innen már nincs vissza út. Egy hatalmas asztalnál ül, háttal neki. Lassan fordul meg a székkel. Az arca ugyan olyan döbbent volt, mikor megpillantotta az előtte álló nőt, mint a nő bátyáé, mikor bejelentette, hogy felkeresi a férfit.
- Szia - halkan szólal meg. Nem tudja, hogy tálalja a mondandóját. Napok óta ezen gondolkozik, de nem sejtette, hogy a férfi jelenléte ilyen érzelmeket vált majd ki belőle. Fekete öltönyt visel, világoskék inggel. - Jól nézel ki - őt is meglepi, hogy hangosan kimondja, de ez az igazság. Még mindig jó képű, sőt most még jobban néz ki, mint akkor, mikor együtt voltak.
- Foglalj helyet - felpattan és a sarokban elhelyezett kanapéhoz kíséri a nőt. - Egy italt? - nagyra nyílt szemekkel néz rá. Keze automatikusan a brandys üveg felé indul el. Régen mindig ezt ittak. Ennyi év után, még mindig emlékszik rá. Pedig már rég nem gondolt a nőre. 
- Igen, kérek - kényelmesen elhelyezkedik az ülőgarnitúrán. Elengedi a kabátját és a táskáját. Keresztbe teszi lábait és vár. A férfi sokáig matat az italos szekrénynél. Zavarban van. Életében talán először viselkedik így Előtte. Remeg a keze, amit csak az italok ingadozásából lehet látni. A nő kezébe adja a poharat, majd helyet foglal mellette.
- Miben segíthetek? - teljes felsőtestét a nő felé fordítja. Kíváncsi rá, hogy mi vette rá arra, hogy ennyi év múlva felkereste.
- Nem kellett volna ide jönnöm - fájdalmasan felnevet. Szemében megjelenik egy szikra, amit még sosem látott.
- Mi történt? - hangja együtt érző. Szeretné kárpótolni azért, amin keresztül kellett mennie, mikor még együtt voltak.
- Terhes vagyok - mikor találkozik a tekintetük a nő szívszaggató zokogásba kezd. Kiveszi a kezéből a poharat, majd erősen megöleli.
- Gratulálok - megsimítja a fejét. A nő rázkódása kezd alább hagyni, de a könnyei még mindig megállíthatatlanul potyognak. - A férjed is biztosan nagyon örül neki - biztató mosoly jelenik meg az arcán. De a nő továbbra is egy pontra mered. Nem szólal meg. Nagyot sóhajt. Lehunyja a szemét. Olyan, mintha próbálna eltűnni a világ szeme elől. Teljes magányba burkolózva és sose jönne elő.
- Még nem tudja - üveges a tekintete. Mint akiből elszállt az életkedv. Sose látta még ennyire megtörtnek.
- Mi bánt ennyire, Lily-m? - furcsa bizsergés fut végig Ginny gerincén. Milyen régen szólították így. Hiányzott neki, de Dean volt egyedül, aki így hívta. Ez csak a kettejük titka volt.
- Mindig is szerettem, mikor így neveztél - őszinte mosoly jelenik meg az arcán. A férfit különös érzést keríti hatalmába. Érdekes, hogy még mindig ilyen hatással vannak egymásra. De hisz szerették egymást. Voltak jó pillanataik is. Volt, amikor tényleg szerelmesek voltak. Amikor el tudta képzelni, hogy együtt öregednek meg.
- Ne tereld el a témát. Látom rajtad, hogy valami összetört - aggódást lehetett hallani a hangjában. Ginny sosem értette, hogy miért taszította el Dean. Hisz szerelmesek voltak. Tudták egymás titkait, és mégis. Elrontott mindent. 
- Miért bántottál? - meglepi kérdése. Nem gondolta, hogy valaha fel fogja tudni tenni ezt a kérdést. A régi Ginny, akit ő ismert nem tette volna. Túlságosan félt a nyílt konfliktustól.
- Nem tudom. Féltem, hogy te is el fogsz hagyni és így próbáltalak meg magamhoz láncolni - le süti a szemeit miközben válaszol.
- De hisz tudod, hogy sose tettem volna ilyet - gyengéden megsimítja a kezét. Sajnálatot érez a férfi iránt. Tudja milyen érzés elveszettnek lenni. Mielőtt megismerte Dean-t, ő is így élte az életét.
- Most boldog vagy? - a tekintet, amivel a nőt szemléli vágyakozással telik meg. Ujja akaratlanul is a nő jegygyűrűjére csúszik. A fehérarany foglalatban ülő gyémánt tökéletes. Ő sose tudott volna neki ilyet venni. Talán már most, meg tudná adni neki, amit akkor kellett volna. Most már tudná szeretni.
- Dean, már három gyerek édesanyja vagyok - megtörtnek tűnik a hangja. Fájdalommal telik meg a szíve. Hát még mindig szeretné őt? Azt hitte már régen elfelejtette.
- Nem válaszoltál a kérdésemre - megköszörüli a hangját. Tekintetét leveszi a nőről. Próbálja megkeményíteni a vonásait, de nem sikerül. Látszik rajta, hogy szenved.
- Azt hiszem valamikor az voltam. Most viszont már csak a gyerekekért élek. - miközben beszél, feláll. Az ablakhoz sétál és Londont kezdi szemlélni. Meggyűlölte a várost. Eddig mindent, amit szeretett elvette tőle.
- Szeretném a gyerekeidet - meglepődnek mindketten az elhangzott mondattól. A nő továbbra sem fordul meg, de kellemes melegség tölti el a szívét. A férfi óvatosan öleli magához a nőt. Tudja, hogy most vesztette el örökre. Tudja, hogy sosem lesz az övé. Mert bármit is tett a férje, sose fogja elhagyni. Ő nem olyan.
- Köszönöm - apró csókot lehel a férfi arcára. Felveszi a kabátját és távozni készül. - Egyszer elmehetnénk valahová. Szeretném megismerni a családodat - apró mosoly jelenik meg mindkettejük arcán.
- Meg van a számom, majd hívj fel - apró bólintás és egy fájó ölelés, majd becsukódik az ajtó. A férfi továbbra is megkövülten áll az ablakba. Tudja, hogy jó döntés volt az őszinteség, így legalább mindketten tovább lépnek és elfelejtik a múlt sérelmeit. Végre felhőtlenül boldogok lehetnek.

A nő reménnyel telve ül be az autójába. Egyenesen a kiadóhoz hajt. A portás hatalmas mosollyal köszönti. Megjegyzi, hogy már milyen régen látta. Nem beszélnek tovább. Ezt a beszélgetést minden egyes alkalommal lejátsszák. A lift meglepő gyorsasággal száguld fel a tizenharmadik emeletre. Charlotte meglepődve köszönti a nőt. Van valami a szemében, amit nem tud értelmezni. Biztos az az oka, hogy már régen járt az irodában. Nem tartja fel a nőt, mert látja, hogy fontos dologról akar a férjével beszélni. Kinyitja előtte az ajtót, majd be is zárja mögötte. Louis szokás szerint a hatalmas bőrfotelben ül és papírokat böngész. Nem néz fel egyből, de mikor nem szólal meg senki, felpillant. Hatalmas mosoly jelenik meg az arcán, mikor meglátja feleségét. Feláll, és erősen magához öleli. Látja, hogy valami bántja a nőt. Megfogja a kezét és a kanapéhoz kíséri.
- Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? - nem tudja levakarni a mosolyt az arcáról. A mai nap kivételesen gyönyörű a felesége. Nem tudja, hogy lehet ilyen szerencsés.
- Brighton-ba akarok költözni - egy apró könnycsepp folyik végig az arcán. Teljesen más érzelmek kerítették hatalmába, ahogy meglátta a férfit az asztal mögött. Az a pár pillanat, amíg nem vette észre, hogy figyeli, mindent megváltoztatott. Most tudatosult benne az, ami végig az orra előtt volt.
- Tessék? Honnan jött ez a képtelen ötlet? - hangosan felnevet, de mikor látja, hogy felesége komolyan beszél, lefagy a mosoly az arcáról. - Miért most? - szeretetteljesen megfogja a nő kezét, de az óvatosan elhúzódik.
- Mert tudom, hogy megcsaltál - nem fejti ki a dolgot, férje bűnbánó tekintete véglegesíti benne azt, amit már érzett egy ideje. Lecsukja a szemeit. Nem bír a férjére nézni anélkül, hogy ne kezdene el zokogni. Erősnek kell maradnia. Ki kell zárnia a tényt, hogy millió darabra törték a szívét. Louis nem mond semmit. Nem tud megszólalni. Nem sejtette, hogy Ginny valaha is meg fogja tudni. Járkálni kezd az irodában. Hiába néz feleségére, annak még mindig csukva vannak a szemei. Nem tudja eldönteni, hogy mit akar. A bocsánatkéréssel nem sokra megy. Tudja, hogy semmi értelme. Falra hányt borsó lenne. Pár perc után leül. Kezei közé fogja felesége apró és törékeny kézfejét. Finom csókot lehel rá. Nem húzódik el a nő. Ez azt jelenti, hogy nem gyűlöli. Van esély arra, hogy megoldják a problémát.
- Menjünk haza - Louis feláll és próbálja magával húzni a nőt, de az nem mozdul. Vissza leül és várja, hogy történjen valami. Óráknak tűnő percek múlva Ginny kinyitja a szemeit. Mélyen férje íriszeibe néz.
- Miért? - az egyetlen kérdés, amire nem tudja megadni a választ. Nem tudja, de ezt nem mondhatja, mert csak még mélyebb lesz a közöttük keletkezett szakadék. Gondolkozik, de nem talál releváns választ. Azonban, mikor újra feleségére néz, egy megtört asszonyt lát maga előtt. Tönkre tette őt. Milyen érdekes, hogy beigazolódott annak az ellentéte, amit 10 évvel ezelőtt mondott neki a nő. Teljesen meg volt győződve arról, hogy tönkre fogja tenni a  férfit azzal, ha együtt maradnak. De épp fordítva történt. Megtette azt az egy dolgot, amit megígért magának, hogy sosem fogja megtenni, bántani a feleségét.
- Magányos voltam és egy kicsit részeg is - tudja, hogy minden egyes szó felér azzal, hogy megforgat egy kést a nő szívében. Leveszi a zakóját és meglazítja a nyakkendőjét. Az bárszekrényhez lép és italt tölt két pohárba. Egyiket a felesége kezébe adja, de az megragadja és erőből a falnak vágja. Megtorpan. Még sosem látta ilyennek.
- Csak vigyázni akarok az útban lévő gyerekünkre - rekedtes a hangja. Alig lehet hallani, amit mond. Mikor eljut a férfi tudatáig, hogy mit mondott, földbe gyökerezik a lába. Szóval várandós. Lesz egy újabb gyermekük. Könnyek futják el a szemét. Letérdel a felesége lábaihoz és erősen magához vonja a derekánál fogva.
- Ne haragudj - remeg a hangja. Érzi a hátán a felesége ujjait. Tudja, hogy most fogja eltaszítani magától. Elvesztette az egyetlen jót, ami valaha történt vele. Oda a családja csak azért, mert nem bírt magával. Azonban, mikor a nő simítását érzi a hátán, nem tudja türtőztetni magát. Utat törnek a könnyei. A felesége úgy helyezkedik, hogy ő is a földön köt ki. Erősen tartják egymást.
- Soha többé ne merj hazudni nekem - a férfi fülébe suttogja. Az határozottan bólint, de nem mond semmit. Itt a szavaknak már nincs ereje, csak a tetteivel tudja bebizonyítani azt, hogy komolyan is gondolja azt, amit mond. Egyikük sem tudja, hogy mi fog történni. Hogy milyen jövő van még számukra, de azt tudják, hogy együtt néznek szembe vele. Egymás nélkül nem lenne teljes az életük. És melyik ember tud fél szívvel életben maradni?

2016. 11. 11.

Tizennyolcadik Fejezet

Kedves olvasóim!
Az utóbbi hetekben az a megtiszteltetés ért, hogy egy nagyon kedves személytől meghívást kaptam, hogy készíthessen velem egy interjút az blogjára. Ezúton itt is szeretném megköszönni Brukú-nak a meghívást! Az egész interjút elolvashatjátok ezen a linken. Jó olvasást a részhez!
xxAlexis

Ginnifer Marin-Tomlinson:

Shawn Mendes - Mercy
Mindig is a karácsony volt a kedvenc ünnepem. A többinek nem láttam értelmét, de ebben van valami szép és megnyugtató. Két hétig az egész család együtt van. Nem kell iskolába, óvodába menni. Mindenki otthon van. Ezt szeretem a legjobban benne. Ez az első karácsony, amit Brighton-ban fogunk tölteni. A nyáron költöztünk el Londonból. Túl sok volt. Nem bírtam tovább ott maradni. Életem felét ott töltöttem és utáltam. Csak arra emlékeztetett, amit elvesztettem, és amik nem lehettek az enyémek. Szerencsém van azzal, hogy egy olyan férj van mellettem, aki támogat mindenben, és akinek az a legfontosabb, hogy boldogok legyünk. A gyerekek is örültek a környezet változásnak. Hisz, most a tenger mellett lakunk. Bármikor kimehetünk a kikötőbe. Emlékszem az első alkalomra, mikor megpillantottam a tengert. Tudtam, hogy egy nap itt fogok lakni, a családommal. Habár három gyerekkel nehéz volt a költözés, de a család és a barátok örömmel segítettek.
A fa, amit idén választottunk hatalmas. Hála a magas belső térnek, kényelmesen elfér és a csúcsdísznek is van hely rajta. A gyerekek hangos kacagással rohangálnak körbe rajta és azt tervezgetik, hogy hogyan fogják feldíszíteni. Louis a garázsból hozza be a dobozokat, amikben a díszek vannak. Én pedig kényelmesen ülök és nézem őket. Mostanában ezt teszem. Csak figyelem, hogy milyen személyiségük van. Hogy miket szeretnek csinálni és miben lelik örömüket. Mariana, most 7 éves. Idén kezdte el az iskolát. Nagyon szeret rajzolni és táncolni. Azt mondta, ha felnő, híres balerina szeretne lenni. Ezért mi mindent elkövetünk, hogy ez az álma valóra váljon. Josey és Lolly ikrek. 4 évesek lesznek és jelenleg a hercegnőkért vannak megőrülve. De mégis látszik mindkettőjükön, hogy milyen beállítottságúak. Lolly szereti a történeteket. Ő inkább megfigyeli az embereket, míg Josey inkább interakcióba lép velük és kitalálja a történeteket. Mindig valami újabb mesén gondolkodik. Elképesztő milyen kreatív. Ezt minden bizonnyal az apukájától örökölte. Külsőre is különböznek. Míg Lolly személyisége rám hasonlít, addig a külső jegyei olyanok, mint Louis-é. Josey pedig a teljes ellentéte. Külsőleg rám hasonlít a vöröses hajával és szeplős arcával. Mariana, habár örökbe fogadtuk, mégis hasonlít ránk. Olyan kék szemei vannak, mint Louis-nak, ami kreolos bőréhez nagyon jól passzolnak, és még jobban kiemelik. Viszont a testfelépítése olyan, mint az enyém. Alacsony lesz, hosszú lábakkal. A személyisége kevert. Hasonlít is ránk, meg nem is. De ez a szép az egészben.
- Megint rendetlenkedik a kisfiam? - Louis arcán hatalmas mosoly jelenik meg. Közelebb lép hozzám és finoman megsimítja a hasamat. Január 3-ára várjuk a család legújabb tagját. Egy kisfiút, akit apa után Jack-nek fogunk hívni. Mindketten nagyon izgatottak voltunk, mikor megtudtuk, hogy újabb babát várok. De Louis-t akkor tettem a legboldogabbá, mikor kiderült, hogy fiú lesz. Azóta csak róla beszél, ami bizonyítja, hogy ő is ugyan úgy várja ezt a babát, mint én. Talán Ő majd mindent visszazökkent az életünkben. Minden olyan lehet, mint volt. Mielőtt tragédiák történtek. Talán újra úgy fog tudni nézni rám Louis, mint mikor megismert. Talán újra szeretni fog még.
- Mami, elkezdhetjük a díszítést? - Mariana teszi fel a kérdést, már vagy ezredjére aznap.
- Nem. Még nem. Megígértük a nagyinak, hogy megvárjuk őket! - Lolly a tőle megszokott nyugalommal oktatja ki nővérét. 4 éves, de rettentően okos és nem csak az elfogultság beszél belőlem.
- Menjetek fel, játszatok egy kicsit meg anyu meg apu beszélget egy kicsit, jó? - Louis hangja játékos, de mégis határozott. Tudják, hogy nem éri meg ellenkezni. Mikor már eltűnnek a lépcsőfordulón, leül mellém. Komoly lesz az arca. Szemei nem tükröznek semmit. Már nem tudok eligazodni rajta. - Jól vagy? - hangja aggódó, ami az utóbbi hetekben megszokott lett.
- Persze, csak kicsit elfáradtam - mosolyt erőltetek az arcomra, de látja rajtam, hogy nem vagyok őszinte.
- Drágám, kérlek! Megegyeztünk, hogy mindig őszinték leszünk egymással - megsimítja az arcom. Már nem váltja ki belőlem azt az érzést, mint régen. Már nem érzek úgy iránta.
- Nem miattam kellett bevezetni ezt a szabályt - felállok és követem a lányaimat az emeletre. Nem vagyok képes ezt a beszélgetést még egyszer újra játszani. Túl fájdalmas.

Boldog nevetés tölti be a lakást. Mindenki a hatalmas tölgyfa étkező körül ül. Jól érzik magukat. Önfeledten nevetnek a felidézett régi történeteken. A felnőttek jól lakottan dőlnek hátra. A gyerekek izgatottan várják, hogy szüleik megengedjék és elkezdhessék az ajándékok kibontását. Ez az első karácsony, amit így együtt töltenek. Eddig mindig a szűk családot választották, de idén engedtek nekem. Nem tudom, hogy van-e köze ahhoz, hogy babát várok és megsajnáltak, de akár hogy is, a lényeg, hogy itt vannak.
- Anya, kibonthatjuk végre az ajándékokat? - Josey izgatottan ugrik fel. Hatalmas szemekkel néz rám. Nem bírok neme mondani újra.
- Persze, menjetek csak - hangos sóhaj kíséretében adom be a derekam. Fáradtan felállok és követem a sikítozó gyerekeket a nappaliba. Belle követ. Finom megfogja a kezemet. Egymásba karolva ülünk le a kanapéra. Hiányzott ez, hogy a közelembe legyen.
- Jól vagy? - halkan szólal meg. Törődés tükröződik barna szemeiből. Jól áll neki az anyaság. Két kisfiúval büszkélkedhet. 9 és 8 évesek. Illemtudóak és kedvesek, pont, mint az anyukájuk. Most is félénken követik a lányaimat, pedig idősebbek náluk.
- Miért kérdezi ezt tőlem mindenki mostanában? - gúnyosabbra sikerül a megjegyzésem, mint szeretném. Megrázom a fejem. - Tegyünk úgy, mintha ezt nem mondtam volna - keserédes mosolyt tudok csak az arcomra varázsolni. Tudom, hogy tudja, hogy valami zavar. De nem kérdezősködik. Megvárja, míg csak ketten leszünk.
Nem beszélünk felesleges témákról. Csak a gyerekeinket figyeljük és játsszuk a szerepeinket, mintha minden rendben lenne. Még csak nehezemre se esik. Túl régóta teszek így.
- Ginny tudnál segíteni? - Joe hangja váratlanul ér. Segít felállni, majd a konyha felé kezd kísérni. Bezárja mögöttünk az ajtót, ami meglep. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá. - Beszélned kell valakivel arról, ami történt. Látom rajtad, hogy felemészt - aggódik. Ő is. Álljon be a sorba. Az utóbbi időben túl sok mindenki akarja megmondani, hogy mit kellene tennem, mikor nem tudják, hogy mi történik velem. Senki nem tudja, csak Louis. De ő nem tud segíteni, mert ő okozta a bajt.
- Joe, kérlek. Menjünk vissza és élvezzük a ma estét - kétségbeesetten hangzik a hangom. Sose fog elengedni.
- Ginny, ugye nem a babával van valami baj? - ijedt a tekintete.
- Jaj dehogy. Ő teljesen rendben van - őszinte mosoly húzódik arcomra, ahogy megsimítom kerek hasamat.
- Akkor az apjával? - felhúzza szemöldökét. Nem lepődött az arca. Talán Louis beszélt vele? Kizárt. Akkor már halott lenne. Arckifejezésemre, tudja, hogy fején találta a szöget. - Figyelj, ha emiatt aggódsz, akkor teljesen felesleges, hisz hasonlítanak egymásra. Sose derül ki, hogy nem Louis a gyerek apja - megértően teszi kezét a vállamra.
- Te meg miről beszélsz? - összezavar. Miből gondolja, hogy nem Louis az útban lévő gyermekem apja.
- Tudom, hogy találkoztál Dean-nel. Gondolom túl jól sikerült az este és - döbbent tekintetem láttán elhallgat. Hangosan felnevetek. Csak is az én bátyám képes ilyen badarságokat kitalálni. Még Dean a gyerek apja? Nevetésem láttán meglepődik, de ő is nevetni kezd. - Én azt hittem, hogy ez bánt - megtörlöm a szemem egy zsebkendővel. Hálásan megölelem.
- Ne aggódj emiatt. Csak a szokottnál fáradtabb vagyok. Tudod három gyerek mellett nehéz terhesnek lenni és sokat pihenni - megértően elmosolyodik. Átkarolja a derekam és a nappali felé kezd vezetni. Mikor már a többiekhez érnénk, éles fájdalom hasít a hasamba. Erősen belekarmolok Joe-ba, aki a fájdalomtól felszisszent. Azonban, mikor meg látja az arcom, megijed.
- Jól vagy? - szemei nagyra kerekednek és még értetlenebb fejet vág, mikor meglátja, hogy hatalmas mosoly jelenik meg az arcom.
- Nagyon is - könnyek szöknek a szemembe. - A kisfiam úgy döntött, hogy ma akar megszületni - kijelentésemre a többiek is felfigyelnek. Louis izgatottan magához ölel.
- El se hiszem - megcsókol, majd felmegy az emeletre, hogy az összekészített táskámat lehozza. A lányaim értetlenül néznek ránk. Nem tudják, hogy mi ez az egész. Felkészületlenül éri őket a hír, hogy pont az ajándékbontásnál megyünk el és hagyjuk őket egyedül.
- Ne aggódjatok. Minden rendben van, és mikor legközelebb találkozunk már velem lesz a kisöcsétek - leguggolok hozzájuk és mindhármukat megölelem. - A nagyi itt marad veletek. Nyugodtan bontsátok ki az ajándékokat - egy-egy puszit nyomok a fejükre, majd Louis-ba karolok, hogy bevihessen a kórházba. Mindenki izgatott. Beülünk az autóba és nyugodt tempóba indulunk el. Tudjuk, hogy még rengeteg időnk van. Louis a combomra teszi a kezét. Ez már egy szokássá vált neki. Mindig ezt csinálja, ha mellette ülök. Most valahogy ne bírom elviselni az érintését. De nem szólok. Nem akarom megbántani.

Nem kérek érzéstelenítőt. Louis végig fogja a kezem. Örülök, hogy mellettem van. Rémes volt, hogy az ikrek születésénél nem lehetett ott. Iszonyatos fájdalom, de minden pillanatot megér. Végre láthatom a fiam, aki már nyolc hónapja bennem növekedett. Izgatott vagyok.
- Na, még egyet nyomjon Ginny - a szülésznő végig kedves volt és biztatott, hogy megtudom, csinálni. És elhittem neki. Tudtam, hogy ő tudja, hogy így van és biztonságban vagyok mellette. Összeszorítom a fogam és nyomok. Hangos gyereksírás töri meg a szülőszobán kialakult csendet. Könnyek potyognak a szememből. Alig akarom elhinni, hogy a kezemben tarthatom őt. Tökéletes kisbaba. Abba hagyja a sírást, ahogy magamhoz ölelem. Louis szemeiben mérhetetlen szeretetet látok, mind a baba, mind irántam. Átnyújtom neki a fiát. Imádom, ahogy a gyerekeinkkel bánik. Jobb apát kívánni se tudnék nekik.
- És mi lesz a kisember neve? - egy nővér lép hozzánk közelebb. A kartonom van a kezében egy aprócska karszalaggal.
- Jack Oliver Tomlinson - Louis szólal meg. Meglep a válasza. Nem egyeztünk meg, hogy mi lesz a baba középső neve. Nem tudtuk eldönteni. Neki a Keith tetszett, míg nekem az Oliver. De azt mondta, hogy nem fogja így hívni a fiát. Sose magyarázta meg, hogy miért.
- Biztos vagy benne? - rekedtes a hangom a kimerültségtől. Elérzékenyült tekintettel néz rám.
- Teljes mértékben - mosoly jelenik meg az arcán. Átadja a fiunkat a nővérnek, aki elviszi kivizsgálásokra, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy minden rendben van-e vele. - Ez életem legszebb születésnapi ajándéka - erősen tart, amíg átfekszem egy tiszta és kényelmesebb ágyba és elindulnak velem egy szobába.
- Ezt csak azért mondod, mert még nem láttad, hogy a lányok mit készítettek neked - hangosan nevetni kezd. - Gyere, feküdj mellém - meglepődik a kérésemen. Már csak ketten vagyunk a szobámban. Oldalra fordulok és bólintok neki, hogy biztos vagyok a döntésemben. Óvatosan lefekszik. Karját körém öleli. A nyakamon érzem a leheletét. Rettentő gyorsan ver a szíve.
- Sajnálok mindent - halkan suttogja. Érzem, hogy ezt most tényleg szívből mondja. Apró csókot lehet az arcomra. Mély levegőt veszek, de nem tudom megállni. Zokogni kezdek. Nem szól egy szót sem, csak erősen ölel. Megbánta. Mellettem van. Ahogy ígérte, örökkön örökké, jóban-rosszban. Míg a halál el nem választ.