2016. 03. 18.

Prológus

Hozier - Work Song
Mind azért dolgozunk, hogy boldogok legyünk. Hogy ha haza érünk, olyan lakás várjon minket, amire gyerekként vágytunk. Hogy nap, mint nap olyan munkát végezzünk, amit mindig is akartunk. Hogy elérjük az általunk kitűzött célokat. Hogy elégedettek legyünk az életünkkel. De vajon az, hogy mindenünk meg boldoggá is tud tenni minket? Megéri a sokévi kemény munka, hogy azok a tárgyak vegyenek körbe minket, amikre mindig is vágytunk? Még akkor is, ha nincs kivel megosztani? 
Évekig úgy gondoltam, hogy a pénz igenis boldogát tesz. Rengeteg kutatást készítettek a tudósok és megállapították, hogy ugyan elégedettséget okoz a pénz, de nem tesz boldoggá és erre nagy hatással van az egyed családi állapota. Ugyanis boldogságunkat befolyásolja az is az, hogy van-e valaki, aki velünk élvezheti az anyagi javainkat. Legalábbis a statisztikák ezt mondják. De vajon miért? Miért vagyunk boldogabbak, ha adhatunk azoknak, akik körül vesznek minket? Miért leszünk elégedettebbek, ha azok, akik nem támogattak, és akik idegenként kezeltek minket, nem szűkölködnek? Bonyolult teremtmény az ember. Sose fogjuk megérteni önmagunkat, egészen addig, míg valaki más szemével nem látjuk magunkat. Mert, akkor rádöbbenünk, hogy igenis szükségünk van arra, hogy a környezetünkben lévők boldogok legyenek. Meglátjuk azt is, hogy mennyire üres az életünk. Hogy a sok év alatt elrejtett és elfojtott emlékek nyomorúságossá tehetik a lelkünket, ha hagyjuk. Ekkor jön el a pillanat, hogy beismerjük azt, hogy szükségünk van valakire, aki megmutatja nekünk a boldog és kiegyensúlyozott élet titkát. De nehéz észrevenni ezt. Még nehezebb hangosan kimondanunk és szembe nézni a problémával. A megoldása, vagyis újra boldognak és egésznek lenni, egyedül lehetetlen. Kell valaki, aki felsegít, összeszed, és újra egésszé tesz. Érdekes, hogy pont az a személy kell ehhez, aki darabokra tört. Szinte nevetséges, hogy csak akkor tudjuk újra élvezni az életünket, ha a személy, aki tönkre tette, újra belép és egybe forraszt mindent. Szánalmas.
- Ginny? - hangos férfi kiáltás töri meg a csendet a London belvárosában található bérlakásban. Vékony női sziluett jelenik meg a lépcső tetején. Felhúzott szemöldökkel néz le az előtérben álló bátyára. - Még nem vagy kész? Mondtam, hogy hatkor indulunk! - csalódottságot tükröz hangja. Próbál bűntudatot kelteni húgában, de ő csak megforgatja szemét és visszasétál a szobába, hogy befejezze a készülődést. - És még csodálkoznak anyáék, hogy egy fiút se hoztál még haza. Kicsit javíthatnál a lelkesedéseden. Elvégre egy szülinapi buliba vagyunk hivatalosak - beszéd közben felsétál a lépcsőn, követi húgát a fürdőbe. Neki támaszkodik az ajtófélfának. A testvérpár tekintete találkozik a tükörben. A fiú kacsint egyet, mire a lány elneveti magát.
- Nem mi vagyunk hivatalosak, hanem csak te, de mivel egy lányt sem tudtál megfűzni, hogy menjen el veled, így maradtam én - felvonja szemöldökét és megfordulva várja testvére reakcióját. Tudja, hogy ezt a kört Ő nyerte. Bátya szúrós tekintete csak még jobban megerősíti benne ezt a tényt. Hatalmas mosoly jelenik meg arcán. - Melyik haverod bulija is lesz most? - utolsó simításként megigazítja az ajkára felkent rúzst.
- Scott, ezredjére is - szemét forgatva megy közelebb a lányhoz, hogy segítsen neki a ruha hátán lévő cipzár felhúzásában.
- És mit vettünk neki ajándékba? - a kérdés helyén való, mivel öt óra előtt két perccel kapta meg a meghívást, amit nem volt lehetősége lemondani. Pedig ha tehette volna, ma biztosan nem a bátyával megy el egy buliba, ahol szinte senkit nem ismer. Inkább otthon maradt volna és lakáshirdetéseket nézegetett volna az aznapi újságban.
- Egy üveg whisky-t - a lány csodálkozó tekintetét látva elbizonytalanodik. Talán valami személyesebbet kellett volna venni-e. - Hát, de mégis mi mást vehettem volna neki? Annyira ezért nem vagyunk jóba... - erre a kijelentésre még jobban kikerekednek a lány szemei.
- Joe, ugye most csak szívatsz? Olyan partira megyünk, ahol nem is ismered a házigazdát? Ennyire kétségbeesett te sem lehetsz! - megrovó pillantást kap húgától, de a fiú csak sétál tovább le a lépcsőn, mintha mi sem történt volna. Felhúzza cipőjét. Felveszi a kabátját és várakozóan pillant a lépcső közepén álló leányzóra, aki megrökönyödve követi őt. Előveszi magas sarkúját. Felrángatja magára kabátját. Kivágja a bejárati ajtót és kiviharzik a lakásból. Viselkedésével is bátya tudtára adja, hogy ez most nagyon nem volt szép tőle.



A kocsival megtett út csendben telik el. Csak a rádióból szóló zene töri meg a feszültséget. Ginny az ablakból bámul kifelé. Szemei próbálják befogadni a város látványát, de a lemenő nap megvilágításában London a szokásosnál is szebbnek tűnik. Mindig is imádta a várost. Amikor tizenévesen elkerült otthonról és a fővárosba költözött, tudta, hogy meg fog változni az élete. Igaz, hogy ennek már több mint 10 éve, de még mindig megdobban a szíve, ha a várost ilyen megvilágításban láthatja.
- Ne haragudj! Tudom, hogy szólnom kellett volna, de ha elmondom, akkor biztos vagyok benne, hogy nem jössz el velem - Joe hangjából kiszűrődik a szívből jövő megbánás. - De tudod, ha én nem rángatnálak el ilyenkor, akkor állandóan dolgoznál. Neked is szükséged van kikapcsolódásra. - aggódó pillantást vet a mellette ülő lányra. Tényleg félti, hogy egyedül fog maradni. Szeretné végre boldognak és szerelmesnek látni a húgát. Nem akarja, hogy a múltban történtek még mindig hatással legyenek a jövőjére.
- Tudom, hogy csak nekem akarsz jót, de hidd el Joe, nem ilyen helyen fogok megismerkedni egy olyan sráccal, aki levesz a lábamról - apró mosoly jelenik meg arcán, amiből bátya tudja, hogy nem haragszik rá. - Mellesleg nem velem kellene foglalkoznod. Te közelebb vagy a harminchoz, mint én és te is ugyanúgy egyedül vagy, mint én. Anyának ez nagyobb érvágás, mint az, hogy a lánya munkamániás. - hangosan felnevetnek. Mindketten hallották anyjuk kiabálását, ahogy a fia vagy a lánya miatt panaszkodik apjuknak, aki fejét bólogatva olvassa tovább a reggeli újságot.
- Na meg is jöttünk - leparkol az autóval. Segít húgának kiszállni, majd hagyja, hogy bele karoljon. - Látom még mindig nem vagy jóba a magas sarkúakkal - finoman meglöki a lányt, aki kicsit elveszti egyensúlyát. Szerencse, hogy bátya kezébe kapaszkodva sétál.
- Inkább csak ezzel a magassággal van bajom. Csak azért veszem fel, hogy ne legyek olyan alacsony melletted - fájdalmat színlel, de továbbra is tartja a tempót, amit testvére diktál.
A ház, ahová mentek, hatalmas és gyönyörű volt. Mediterrán stílusban építették, csúsztatott emeletekkel. A bejárati ajtó tölgyfából készült. Súlyos kopogtatót szereltek rá, de látszott rajta, hogy azt senki nem használja. Joe becsenget a falra felszerelt csengőn. Kivágódik az ajtó és egy mosolygós borostás arcú srác nyitja ki.
- Joe, haver, csak hogy ideértél - kezet fognak és félig megölelik egymást. - Wow, nahát, ki ez a gyönyörűség, akit elhoztál? - annak ellenére, hogy Ginny ott áll mellettük, Scott, az ünnepelt, úgy tesz, mintha nem így lenne. Szemöldökét kérkedően felhúzza és megnyalja alsó ajkát. Ginny-nek az eddigi kedve is elmegy az egész estétől. Csak az élteti, hogy hamar haza mehet és nyugodtan lefeküdhet a puha párnái közé, amint kétszázszor lemosta magáról, ennek az undorítóan perverz állatnak a nézését.
- Scott, Ő itt a húgom Ginnifer - a fiú arcán megjelenő nézés, ami a név hallatán jelenik meg, kincseket ér a lánynak. Általában az emberek nem lepődnek meg, mikor bemutatkozik, de a kivétel mindig erősíti a szabályt.
- Boldog szülinapot - kezet ráz a még mindig megdöbbent ünnepelttel, majd kikerüli és besétál a házba. Nem érte csalódás. Az előkerten és ház külsején megjelenő ízléses stílus, belül is megjelenik. Minden harmonizál mindennel. A barna és a krémszín uralkodik a falakon. A bútorok ébenfából készültek. Tökéletes párosítás. A nappaliban téglával kirakott kandalló áll. Benne a mesterséges tűz barátságosan lobog. Közelebb lép és kényelmesen helyet foglal a közelben lévő fotelban. Jóleső érzés keríti hatalmába, mikor kinyújtóztatja lábait. Már emlékszik, miért nem szerette ezt a cipőt. Borzasztóan kényelmetlen. A következő lomtalanításnál biztos, hogy ki fogja dobni. Nem éri meg tárolni.
- Hello - kinyitva szemeit egy barátságos barna szempárral találkozik tekintete. Zavarba jön, hogy ennyire elengedte magát. Gyorsan felül a fotelben és már arra készül, hogy feláll és illedelmesen köszön a ház más helységeiben tartózkodó vendégeknek, de a lány leinti és inkább ő is leül mellé. - Ne fáradj. Az ilyen gyönyörű cipők csak a fájdalom okozásában jók - megértően rá mosolyog, és a kezét nyújtja felé - Belle, az ünnepelt barátnője, így az est házi asszonya vagyok - aggódóan pillant körbe.
- Ginny, az ünnepelt egyik haverjának a húga vagyok - mosolyogva elfogadja a felé nyújtott kezet. Megnyugodott, hogy nem ő lesz az egyetlen lány a házban. - Nagyon szép a lakás. Igazán különleges ízléssel van megáldva az, aki berendezte - barátságosan a lányra néz, aki helyeslően bólint.
- Scott édesanyja volt. Mary nagyon tehetséges - valami megcsillan szemeiben. Talán nincs jó viszonyban barátja anyukájával. Nem kérdez rá. - Megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen lány itt ma. Most már biztosan tudom, hogy nem fogok unatkozni - erre a mondatára lépnek be a többiek. Legalább húszan vannak. Mind fiúk. Belle közelebb csúszik Ginny-hez és ölébe veszi a lány kezét, ezzel is jelezve, hogy ők ketten együtt lesznek egész este. Ginny-nek hatalmasat dobban a szíve. Még senki nem ragaszkodott hozzá ennyire, mint ez a lány, akivel még csak most találkozott.
- Amúgy sem unatkoznál, mert én tartom a legjobb partikat a városban - Scott nagyképűen körbe mutat a társaságon, akik kezében már italos pohár található. Ginny végig vezeti tekintetét a tömegen. Mindegyik fiú tekintete már ködös. Joe vigyorog a legjobban. Bár ő alapjáraton mosolygós, de ha van már benne egy kis alkohol, akkor nem lehet levakarni az arcára fagyott vigyort. Mikor a kör végére érne, tekintete megakad egy szempáron, ami éberen figyeli a körülötte lévőket, akárcsak ő, Ginny. Mikor összeakad a két szempár, valami megmozdul a lányban. Meg akarja ismerni. De nem tesz semmit. Továbbra is kényelmesen ül a fotelben és kellemes beszélgetésbe kezd a még mindig a kezét szorongató lánnyal.

2 megjegyzés:

  1. Alexis!

    Nagy örömmel kezdtem bele újdonsült blogodba, ami meg kell, hogy mondjam máris lebilincsel! Már s nyitó monológ megfogott és megszólított, mindemellett jól felvezette a történetet. Nagyon élveztem a testvérpár szeretetteljes és humoros készülődését és a bulit is, ami izgalmasan zárult. Vajon az a különös férfi megjelenik e még a történet folyamán? És Belle, az elragadó leányzó?
    Izgatott vagyok a történet miatt és nagyon várom a további részeket!

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Nagyon köszönöm a kitartó hűségedet és azt a sok biztatást, amit az évek folyamán produkáltál! Elképesztő vagy, hogy még mindig van időd a történeteimre! Remélem nem fogok csalódást okozni és a továbbiakban is várni fogod a folyatást! Köszönöm a támogatást!

      xxAlexis

      Törlés