2016. 04. 08.

Harmadik Fejezet

Ginnifer Marin:

Troye Sivan - Fools
Az aggódás, olyan érzelem, ami felemészt mindent. Nem tudunk rendesen koncentrálni. Lehetetlenné válik tiszta gondolkodás. Az agyunk csak arra tud fókuszálni, hogy minden egyes pillanatban az aggódásunk oka legyen előttünk. Aztán, idővel megjelenik a félelem és a zavarodottság. Ezek olyan érzelmek, amiket már nem csak azok vesznek észre, akik ismernek minket, hanem azok is, akik körülöttünk vannak, nap, mint nap.
Belenézve a tükörbe, letörlök egy kibuggyanó könnycseppet. Nem tudom, meddig tudom még tettetni, hogy jól vagyok. Egyszerűen kezd tönkre tenni a helyzet. Nem bírom elviselni, hogy apa állapota még mindig nem javul. Egyszerűen nem akar megerősödni a szíve. Olyan, mintha fel akarná adni. De ez nem történhet meg. Hisz még olyan fiatal. Bár az orvosok azt sem tudják, hogy mitől alakult ki nála a szívinfarktus, mivel jó formában van. A Newcastle-i házunk körül hatalmas erdő van, ahová minden reggel elment futni vagy sétálni. 50 évesen még nem kellene ilyen problémának kialakulnia. Mert, ha vele megtörtént, ilyen fizikai állapottal, akkor én örülhetek, hogy még lábra tudok állni.
- Ginny, beszélnünk kellene – anya hangja megijeszt. Vajon mióta áll már az ajtóban? De kit izgat. Nincs abból semmi, ha látott sírni. Legalább hozzáírhatja az eddigi listámhoz, hogy gyenge vagyok.
- Mond, csak siess, mert már így is késésben vagyok egy találkozóról – tekintetünk találkozik a fürdőszoba falán lógó tükörben. Csípőmet a szekrénybe beépített mosdónak támasztom. Kezemet összefonom mellkasom előtt és várom, hogy megszólaljon.
- Tegnap beszéltem az orvossal és azt mondta, hogy ha nem lesz jobban apátok szíve, akkor fel kell készülnünk arra, hogy akár egy komolyabb megfázás is újra kórházba jutathatja, és lehet, hogy nem élné túl – arca komoly. Nem rezzen meg még, akkor sem, mikor apa haláláról beszél. Mi lett vele? Mi tette őt ennyire keserűvé? Miért tervezi már a temetést, mikor még ver apa szíve? Nem értem. Megrázom a fejem, majd kikerülöm és kimegyek a helységből. A lépcsőn lépkedem, mikor hallom, hogy nagyot sóhajtva utánam jön. Mióta elhúzódott apa kezelése nálam lakik a vendégszobában. Egyikünknek sem ez volt a legjobb ötlete, de mivel Joe a város másik felében lakik és a lakása sokkal kisebb, mint az enyém, így ez volt a legcélszerűbb döntés.
- Itt maradtok, ameddig kell. Ne aggódj a pénz miatt. Bármennyibe is kerüljön a kezelés, majd én fizetem – felhúzom a kabátomon a cipzárt. Megfogom a táskámat és hangosan bezárom magam mögött a bejárati ajtót. Régen mennyivel másabb volt minden. Akkor még nem nekem kellett meghozni a döntéseket. Akkoriban mindent anya intézett helyettem. Lehet ezért jöttem el otthonról már 16 évesen. Túl sok volt. A magam ura akartam lenni, és ez azóta is így van. De hiányzik az érzés, hogy szabad legyek. Hogy felhőtlenül szórakozhassak. Hogy ne kelljen tudomást vennem a rossz dolgokról. De azok az idők már elmúltak. Már sosem fogom újra úgy érezni magam. El kell, fogadjam, hogy felnőtt vagyok, és én vagyok az, aki a döntéseket hozza.
- Miss. Marin, megérkeztünk – a sofőr barátságosan rám mosolyog, mikor látja, hogy észlelem, hogy már az ajtót is kinyitotta nekem.
- Köszönöm, John – illedelmesen biccent. Kezet nyújt nekem, hogy segítsen kiszállni az autóból. Hálásan megszorítom erős kezét. – Félórától tovább nem fog tartani – ezzel besietek az irodaházba. A recepción megkérdezem, hogy hol találom Mr. Tomlinson-t. A férfi unottan válaszol, fel sem néz a monitorról. Milyen modortalan. Én biztos nem alkalmaznék egy ilyen embert. Ha nem értékeli, hogy van munkája és egy fűtött, gyönyörűen berendezett hallban, ahol ülnie kell egész nap, akkor inkább menjen ki a szabadba dolgozni, kitéve az időjárásnak. Majd akkor hálásabb lesz.
- Áh, Miss. Marin, örülök, hogy látom. Kérem, foglaljon helyet – udvariasan kezet rázunk, majd egymással szemben helyet foglalunk a hatalmas tölgyfából készült íróasztal körül.
- Én is örülök a viszontlátásnak. Csak a papírokat hoztam el, és ha aláírja őket, akkor akár most rögtön megkaphatja a lakáskulcsokat – meglepődik azon, amit mondok. Nem gondolta, hogy ilyen hamar rendezni fogom az üzletet. Felvesz egy tollat az asztalról és az elé rakott szerződést kezdi olvasgatni. Az irodát a minimál stílus jellemzi. Semmi felesleges tárgy nincs benn. Az asztalon és a három kényelmes széken kívül van még benn egy kanapé dohányzó asztallal, irattartó szekrények végig az ablak alatt, amik a Temzére néznek. Felállva közelebb lépek és megcsodálom a kilátást. Az iroda a tizenharmadik emeleten van, ami mellesleg a legfelső szintje az épületnek, így a látvány csodálatos. A szemem megakad egy fényképen, ami a szekrényre van kirakva. Boldog, mosolygós emberek néznek vissza rám. Már a képen is látszik, hogy mennyi szeretetet éreznek egymás iránt.
- A testvéreim, és ez itt az anyukám – szeretetteljes mosoly jelenik meg az arcán. Nem veszi ki a kezemből a képet. A vállam felett nézi meg ő is. Fedetlen nyakamon érzem forró leheletét. Zavarba hoz, hogy ennyire közvetlenül viselkedik velem.
- Ezek mind a testvérei? – felnevet kérdésem hallatán. Engem is meglep, hogy hangosan kimondtam.
- Igen, 5 lány és 1 fiú. Anya mindig is nagycsaládot akart, mivel ő egyke volt. Nem akarta, hogy akár egy percre is egyedül érezzük magunkat – az arcán lévő mosoly egyre szélesebb lesz, ahogy a családjáról kezd beszélni.
- Nagyon szép családja van, Mr. Tomlinson – ezzel leteszem a képkeretet és visszasétálok az asztalhoz. – Amint olvashatta a szerződésben, három nap múlva kezdeti csak meg a költözést. Ahogy kérte a bútoroktól kezdve az utolsó szögig mindent elvisz az előző tulaj. Ha akarja, a cégünk jó kapcsolatot ápol pár kivitelezővel, aki a felmerült károkat, amit természetesen mi állunk, napok alatt helyre hoz. Ezen kívül, van egy listám kiváló lakberendezőkről, akik tényleg értenek a munkájukhoz, és lakhatóvá, valamint kényelmessé varázsolhatják a lakást. – komoly és meglepett arccal néz rám. - Hagyok önnek, annyi időt, amennyi kell, hogy végig gondolja, milyen szolgáltatásokat akar igénybe venni. Majd telefonáljon, ha döntött – rá mosolygok, ahogy látom a megkönnyebbülést az arcán. Túl sok információt zúdítottam rá egyszerre. Érthető, ha időre van szüksége. Az ilyen döntéseket nem lehet elkapkodni. Kezet fogunk, amikor kikísér az ajtóhoz. Végig ott áll, míg be nem szállok a liftbe és be nem csukódik az ajtaja.

Egy hátránya van annak, ha Londonban lakik az ember. Az időjárás egyik pillanatról a másikra változik, így a reggeli jó időnek már nyoma sincs. Szürke felhők lepik el az eget. Az eső bármikor elkezdhet esni. Őszintén megvallva nekem ez a kedvencem a városban, mert az időjárás tökéletesen tud alkalmazkodni a napközben váltakozó hangulatomhoz. A reggeli találkozó után a derűs idő csak még boldogabbá tett, de a sok munka és elém háruló akadály miatt a kedvem hamar elillant, amit az esőfelhők csak még messzebbre fújtak tőlem. Megkönnyebbülnék, ha valaki csak egy napra is elvenné tőlem a vezetői pozíciót. Nehezen megy az összpontosítás, ha félóránként meg kell győzzem apát arról, hogy részt kell vennie a gyógyulásához szükséges minden programon. Nem akar terhet okozni, de arra nem gondol, hogy ha így lenne, akkor nem ajánlottam volna fel, hogy kifizetem. Elvégre évekig ő támogatott engem. Most itt az ideje, hogy visszaadjam a sokévnyi türelmet, szeretetet és törődést. A telefonom újabb csörgésére leszek figyelmes. Fáradtan nézek a kijelzőre, amiről most kivételesen bátyám képe mosolyog vissza.
- Joe? – a szokásosnál is durvábban ejtem ki a nevét, ami a vonal másik felén lévőt is meglep.
- Zavarlak? – kicsit félénken szól bele a telefonba. Mennyire nem így akartam ezt. Nincs energiám arra, hogy őt is meggyőzzem arról, hogy nincs terhemre. Isten, segíts!
- Akkor nem vettem volna fel. Miben segíthetek? – próbálok a legbűbájosabb hangomon beszélni, ami a jelenlegi lelki állapotomat nézve, hatalmas megerőltetés.
- Ne kezelj úgy, mint ha csak egy ügyfél lennék – megjegyzését elengedem a fülem mellett és csak várom, hogy végre kinyögje, amiért hívott. – Tudod, ma volt egy érdekes beszélgetésem Scott-tal. Nem tudom miért, de rólad kérdezősködött. Nem mertem semmi konkrétat mondani, mert nem tudtam, hogy mi célból, így inkább megadtam neki a mobil számod. Szerintem csak Belle miatt volt, mivel a múltkor ugye elég váratlanul távoztunk. De gondoltam inkább szólok, hogy ne érjen meglepetésként. De még az is lehet, hogy venni akar magának egy házat és hozzád fordul majd segítségért – gyorsabban beszél a szokottnál. Érződik, hogy hamar le akarja zavarni. Kell pár pillanat, míg felfogom, amit mond. Nem haragszom rá. Sőt. Lehet, szükségem lenne egy kis időre Belle-lel. Mindig olyan jókat beszélgettünk, mikor találkoztunk.
- Rendben – meglepett hangot ad ki, amiért nem húzom fel magam, azért, hogy az egyik lökött haverjának megadta a számomat. De nem foglalkozom ezzel tovább – Képzeld, ma nekem is volt egy furcsa beszélgetésem, csak anyával. Olyan volt, mintha már apa temetését szervezné – néma csend a vonal másik végén. Sejtettem, hogy így fog reagálni. Teljesen logikus. Bárki így hallgatna, ha meghallaná, hogy az anyja meg akar szabadulni az apjától.
- Az lehetetlen. Hisz szeretik egymást – kétkedő a kijelentése, de a hangján hallatszik, hogy hihetőnek véli a dolgot. – Most mennem kell, de majd este átmegyek és megbeszéljük – ezzel megszakítja a vonalat. Az órámra pillantva látom, hogy már két és fél órája lejárt a munkaidőm. Sikerült megint túlóráznom. Ahogy kilépek az irodám ajtaján látom, hogy már senki nincs bent, csak Sarah.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem kell megvárnod. Amint négyet üt az óra, nyugodtan menj haza Sarah – kedvesen rá mosolygok. Meglepődik, hogy megszólítom. Gondolom azt hitte, hogy tovább bent fogunk maradni.
- Ugyan Miss. Marin, ha maga dolgozik, akkor én is. Mi így vagyunk egy csapat. Ha bármiben segítségre lenne szüksége, én itt vagyok, hogy segítsek – beszéd közben felveszi a kabátját és a táskáját. Együtt megyünk az épület bejárati ajtajáig, ahol elválnak útjaink. Szerettem vele dolgozni. Mindig megmentett, mikor azt hittem, hogy nem tudok mindent egy nap elvégezni. Ő a jobb kezem. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle. Már az első napomon mellettem volt. Együtt építettük fel azt a hírnevet, amivel ma rendelkezem. Ha valaha díjat kapnék, az elsők között lenne a kit megemlítenék és akinek köszönetet mondanék. Remélem, nem tervezi, hogy munkát vált. Soha senkivel nem tudnék ilyen hatékonyan dolgozni, mint vele.
- Ez ma gyors volt – John a visszapillantó tükörből nevet rám. Amíg én dolgozom ő is dolgozik.
- Sajnálom. Már igazán megtanulhatnám, hogy négy óra az négy óra, nem pedig félhét – még hangosabban nevetni kezd, de ekkor már én is mosolygok. – A hétfői viszont látásra. Jó éjszakát John. Kérjen elnézést a feleségétől a nevemben – bólint egyet, így nyugodtan szállok ki a kocsiból a lakásom előtt. Végre itthon. El sem hiszem. Hosszú nap áll mögöttem és még közel sincs vége. Még előttem van egy felettébb kellemetlen beszélgetés a családommal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése