2016. 04. 22.

Ötödik Fejezet

Ginnifer Marin

Amber Run - Hide & Seek
Hatalmas tömeg vesz kerül. Szinte mindenki nekem ütközött már legalább egyszer. Mégis egyedül érzem magam. Mindenki ismer, de senki nem tud rólam semmit. Érdekes ellentét, de sajnálatos módon igaz. Mindig kívülálló voltam a családomban. Nem értett meg senki. Egyedül apa, de már abba sem vagyok biztos, hogy látni kíván-e, a múltkori után. Elisa unokatestvérem próbavacsoráján ülök és a pezsgős poharamat szemlélem. Még ez is izgalmasabbnak tűnik, mint a körülöttem kialakult társalgások. A nagybácsik tipikusan a politikáról és a gazdasági helyzet kialakulását tárgyalják, annak ellenére, hogy egyikhez sem értenek. A nagynénik a múltbeli esküvőiket és jövőbelieket elemzik. Az unokatestvérek, hát szinte mindenkinek kialakult a saját kis csoportja az ilyen helyzetekre, kivétel vagyok ez alól én, aki mindig kihagyta a családi összejöveteleket. De az esküvők másak. Itt mindenkinek meg kell jelenne. Az egyetlen elfogadható kifogás a halál. És mivel nálam ez a veszély nem áll fenn, el kellett jönnöm. De legalább most nem kell koszorús lánynak lennem. Még mindig kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy a három évvel ezelőtti esküvő, ahol Julitte-nek muszáj volt felkérni-e engem is, mivel az egyik lány az esemény előtt két nappal eltörte a lábát és én voltam az egyetlen, akire jó volt a ruhája.
- Ginnifer, drága. Mond csak, hozol magaddal valakit vagy megint egyedül jössz? – Emily nénikém legelragadóbb mosolyát vette elő és úgy szegezi nekem a kérdés, minek hallatán az egész társaság elhallgat. Mindenkit érdekel a szerelmi életem. Mily meglepő. Kíváncsiak, mikor leszek hajlandó férjhez menni. – Nincs abból se baj, ha egyedül jössz. Tudjuk, hogy neked a karriered fontosabb mindennél – még jobban megforgatja bennem a kést. Halk kuncogást hallat mindenki, akik a hátam mögött áll. A velem szembe lévők, pedig próbálják palástolni mosolyukat.
- Meg fogtok lepődni, de kivételesen hozok magammal valakit – hirtelen felindulásból kezdek el beszélni. Elegem van abból, hogy állandóan vicc tárgya vagyok. Nem gondolkodom, csak felállok és a megdöbbent rokonságot magam mögött hagyva megyek ki a mosdóba. Hideg vízzel benedvesítem a kezem és finomat az arcomra nyomom őket. Jól esik felhevült bőrömnek a hűvösség. Istenem mit tettem? Mégis honnan fogok két nap alatt bárkit is találni? Ráadásul Newcastle-ben. Mekkora ökör vagyok! Kellett nekem kinyitni a számat.
- Ginny? – apró lökést érzek a hátamon, mire kinyitom a szememet és Elisa áll mögöttem sugárzó arccal. Boldog, hogy pár nap múlva férjhez mehet a férfihez, aki szeret. – Miért nem mondtad hamarabb, hogy hozol magaddal valakit? – hangja kicsit félénk. Nem mer mérgesnek látszani, mert fél, hogy megint kiabálni fogok vele, mint ezer éve egy karácsonyi partin. Már nem emlékszem, hogy min vesztünk össze, de arra tisztán emlékszem, hogy az volt az utolsó velük ünnepelt karácsonyom.
- Őszinte leszek Lis, elfelejtettem – megdöbben a kijelentésemen. Arckifejezése megmosolyogtat – Tudod, ha problémát okoz, akkor megoldható, hogy nem megyünk el. Úgy se vagyok szívesen látott vendég – elmosolyodik, ami engem is meglep. Mit forgathat a fejében?
- Tudtam, hogy csak blöfföltél – szemei összeszűkölődnek. Gonosz vigyor jelenik meg az arcán. – Ne aggódj. Senki nem fog meglepődni, ha egyedül jelensz meg. Nem várják el, hogy valaha is egy férfi oldalán jelenj meg, újra – az utolsó szót erősen megnyomja, amitől bennem feljebb megy a pumpa. Megkeményítem vonásaimat és lassan közeledni kezdek felé.
- Nehogy azt hidd, hogy most megsértettél. Teríttess mellem egy plusz helyet, mert nem fogok egyedül menni – megrémül kimért hangomon. Háta neki ütközik a hideg csempefalnak. Döbbenten mered rám. Elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy hátat fordítok neki és elhagyom az épületet. El sem hiszem, hogy képes voltam megfélemlíteni a saját unokatestvéremet, de ő kezdte az egészet. Láttam a szemében, hogy valamit akar tőlem. És ha nem tévedek, az egy lakás lett volna Londonban a hallgatásáért cserébe. De ahhoz, hogy békén hagyjanak, szereznem kell egy kísérőt. Felhívhatnám Lottie-t, hogy a társaságunkból ajánljon valakit, de egyikük sem olyan srác volt, akivel szívesen megjelennék a családom előtt. De akkor ki? Ki lenne képes elutazni értem, két nappal az esküvő előtt és úgy tenni, mintha a pasim lenne? Telefonom csörgése zökkent ki a mély gondolkodásomból.
- Szervusz Sarah! Mit tehetek érted? – drága asszisztensem mindig mindent elintéz nekem, de most valahogy reménykedem, hogy olyan problémával áll szembe, amihez vissza kell utaznom Londonba.
- Miss. Marin, egy üzenetet kell átadnom önnek. Mr. Tomlinson találkozni szeretne önnel, miután visszatért a városba, hogy megbeszéljenek valamit. A titkárnője valami olyasmit beszélt, hogy az úr nincs megelégedve a munkával – hangján hallatszik, hogy zavarodott. Én sem igazán értem. Mi probléma adódhatott? Hisz legutóbb, mikor beszéltünk, minden rendben volt.
- Sarah, kérlek, küld el Mr. Tomlinson mobilszámát. Beszélnem kell vele. Nem bírok ki öt napot, hogy megtudjam, mi baja van – hangom határozott, visszautasítást nem tűrő. Még pár dologban tanácsot kér a lány, majd megszakítjuk a hívást. A kijelzőt bámulom, míg meg nem érkezik az üzenet, drága ügyfelem telefonszámával. Automatikusan tárcsázni kezdem. Pár perc elteltével végre felveszi.
- Jó napot. Ginny Marin vagyok. Most kaptam meg az üzenetet, miszerint valamivel nincs megelégedve. Megmondaná, hogy mégis mivel? Mindent elintéztem magának és erre ez a hála? Mit akar még? Költözzek be én is magával? – néma csend. Lesütöm a szemem mihelyst felfogom, hogy miket vágtam az egyik legjobban fizető ügyfelem fejéhez. Nem bírok megszólalni. Elkeseredetten lerogyok egy padra és várom, hogy megszólaljon végre, de csak hangos nevetést hallok. Nevet? Tehát nem mérges? Akkor nem szúrtam el? Hála Istennek!
- Ne haragudjon, de ha lehet, élnék a lehetősséggel, hogy ön is költözzön be velem. Nem gondoltam, hogy ilyen kérésem is lehet – újra elneveti magát. Hallatszik, hogy nehezére esik megszólalni. Jó kedve rám is át ragad. Fülig érő mosoly húzódik arcomra. – Tudja, csak azért mondtam azt a titkárnőmnek, hogy üzenje ezt meg magának, hogy legyen egy kifogásom találkozni magával. Remélem nem sértettem meg nagyon. Mivel tudnám kárpótolni? – bűnbánó a hangja, de hallatszik, hogy hatalmas vigyor van az arcán, amitől alig tud beszélni.
- Most, hogy mondja. Mit csinál szombaton? – magam sem értem mitől lettem annyira magabiztos, hogy meg merjem kérni, hogy legyen a kísérőm, de valami azt súgja, hogy örömmel megtenné értem ezt a hatalmas szívességet.
- Csak nem randira akar hívni? – meglepett a hangja, de egyben vágyakozó is.
- Igazából egy esküvőre. Jó lenne, ha már holnap ide tudna jönni – kicsit elhagy a bátorságom a mondat végére. Mégis, hogy képzeltem, hogy egy egész hétvégére elhívom? Azt se tudom, hogy van-e barátnője. Az is lehet, hogy nős. De mivel nem viselt gyűrűt eddig, akárhányszor is futottam össze vele, ezt a lehetőséget el is vethetem.
- Egy egész hétvége? Önnel? Legyen – leesik az állam. Komolyan? Most tényleg bele ment? Lehetetlen. Biztosan csak hallucinálok. – Küldje el a címet és este megbeszéljük a részleteket. Ne haragudjon, de most mennem kell. Épp egy tárgyalás közepén voltam, mikor elkezdett kiabálni velem – újra elneveti magát. Félbeszakított egy tárgyalást miattam? Atya ég. Ez azért durva. Én sose lennék ilyenre képes. Nem is veszem elő a telefonom, ha tárgyalok valakivel.
- Nem dehogy. Inkább én tartozom egy hatalmas bocsánatkéréssel, meg egy nagy köszönettel – kezemet a mellkasomra teszem, meghatódottságomban. Hogy képes valaki ilyet tenni valakivel, akit alig ismer?
- Nyugalom, semmi nem történt. Majd este felhívom. Legyen szép napja, Ginny – ezzel leteszi a telefont. A szavam elakad. Hát sikerült. Lesz kamukísérőm. Nem is akármilyen. A legdögösebb a városban. Furcsa ezt kimondani, de ez az igazság. Hát eddig is tudtam, hogy érdekes egy hétvégém lesz, de ezek után már legalább élvezni is fogom. Három teljes napot tölthetek azzal a férfivel, aki már hónapok óta felkeltette az érdeklődésemet. Nem gondoltam, hogy ilyen, mesébe illő dolgok történhetnek a valóvilágban. De ez is csak azt bizonyítja be, hogy mennyire kegyes az Úr. 

A napom hátra lévő részét, az a legokosabb döntés, ha a szállodai szobámban töltöm. Elégedetten felállok a padról és visszasétálok az épületbe, ahol a szállásunk van és, ahol az esküvő lesz. Rokonok hemzsegnek mindenhol. Ezek szerint a próbavacsora már véget ért. Próbálok észrevétlenül fellopózni a szobámba, de a szemfüles nénikéim kiszúrnak, és hangosan elkezdik a nevemet kiabálni, hogy a hallban mindenki rám kezdjen figyelni. Kedves mosolyt erőltetek az arcomra és oda sétálok hozzájuk. 
- Carol néni, milyen volt a vacsora? – érdeklődést színlelek, hogy ne tűnjek gorombának.
- Tudod, Elisa mesélte, hogy összefutottatok a mosdóban és, hogy felajánlottad neki, hogy segítesz lakást keresni nekik Londonban. Milyen nagylelkű vagy! Nem gondoltam, hogy van időd ilyenekre! – meghatottan mellkasához emeli kezét és ködös tekintettel néz rám. Látszik, hogy megviseli az, hogy férjhez megy a lánya.
- Hogy ezt mondta, a drága? Érdekes, nem is emlékszem, hogy megkérdezett volna. Azt se említette, hogy a fővárosba akarnak költözni – szúrós megjegyzésem hallatán az arcára fagy a mosoly. Ez a végszóm. Megfordulok, és a visszasétálok a lifthez. Útközben összefutok Lis-el, aki sokat sejtető pillantást vet rám. Ezek szerint nem hitte el, hogy tényleg hozok partnert az esküvőre. Micsoda meglepetés lesz, ha majd besétálok Louis-val az oldalamon a ceremónia előtt. Alig várom, hogy az önelégült vigyor az arcára fagyjon. Mégis hogy képzeli, hogy csak így kihasználhat? Hát mi vagyok én? A homlokomra lenne írva, hogy ki lehet használni? Nem értem.
- Tartsd az ajtót – automatikusan megnyomom a gombot, hogy a lift ne induljon el. Pechemre, szeretett bátyám száll be utazótáskával a kezében. Szóval megérkeztek. És egy darabban van. Akkor a többiek is jól vannak. – Szia – rám mosolyog a lift ajtajára felszerelt tükörből. Visszamosolygok, de próbálom kerülni a szemkontaktust. – Ne csináld már. Ideje lenne, hogy beszéljük – arca megtört. Szenved. Valami biztosan bántja. Megszakad a szívem, hogy távolságot kell tartanom tőle. De nem tehetek mást. Mérhetetlenül megbántott, mikor nem állt ki mellettem. A felvonó megáll az én emeletemen. Az eszem azt mondja, hogy rohanjak, de a szívem arra buzdít, hogy öleljem meg és beszéljek vele. Úgy, mint régen. De e helyett csak állok egy helyben és meredek a folyosó falára, amíg be nem záródik az ajtó és elindulunk egy szinttel feljebb, ahol bátyám szobája van. Meg fogja a kezemet és finoman húzni kezd maga után. A kártyával kinyitja a szobát és beenged. Leülök az ágyra és némán nézek rá. – Sajnálom. Tudod, hogy nem tudok ellenkezni anyával. És abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy az lesz a legjobb apának, ha haza megy. De – hangja elakad. Tudom, hogy apa nincs jobban. A millió hangpostából értesültem arról, hogy újra kórházba került. Felállok. Közelebb lépek hozzá és megölelem. Nem mondok semmit, mivel nem tudok mit. Túlságosan sajog a szívem ahhoz, hogy bármi értelmeset ki tudjak mondani. A telefonom csörgése zökkent vissza a jelenbe. Elengedem Joe-t és kiveszem a zsebemben csörgő készüléket. Mosoly húzódik arcomra, mikor meglátom a nevet. Bátyámra nézek, aki érdeklődve figyel engem.
- Majd holnap beszélünk, de ezt most fel kell vennem – végig simítom kezem a karján. Sietve távozok a szobából és a fülemhez emelem a telefont. – Nem tudom, hogy most pontosan milyen időzónában van, de itt Newcastle-ben még csak délután öt óra van – halk nevetés hallatszik a vonal másik végén.
- Tudja, hogy türelmetlen egy ember vagyok. Az megfelel, ha holnap négy órára oda érek? – nagyot dobban a szívem. Hát mégis csak eljön! Az jutott az eszembe, hogy ha végig gondolja a dolgot, akkor majd visszautasít.
- Igen. Már várom, hogy itt legyen. A kínos kérdések elkerülése végett, remélem nem gond, ha osztoznia kell velem a szobámon? – remélem még így is benne van a meghívásban. Nagyon csalódott lennék, ha ezzel megijeszteném.
- Nekem nem gond – hallatszik a hangján, hogy mosolyog. A lift helyett a lépcsőt választom, nehogy megszakadjon a hívás.
- Akkor holnap pontban négykor várom a bejáratnál – hangom megremeg. Izgatott vagyok. Nem elég, hogy együtt leszek vele egy esküvőn, de még a szobánk is közös.
- Már alig várom. Legyen szép estéje Ginny! - megszakítja a vonalat. A szívem hangosan dübörög. El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik. Hatalmas mosoly húzódik az arcomra. Most semmi és senki nem tudja elrontani a kedvemet. Végre leszáll rólam a családom. El fogják hinni, hogy teljesen tovább léptem és, hogy van magánéletem is. Ami persze igazából nem igaz, de ezt ők sose fogják megtudni. Ahogy kilépek a lépcsőházból és a szobám felé kezdek lépkedni, egy alakot látok az ajtóm előtt. Pontosan tudom, hogy ki ő. Nagyon le van fogyva. A pulóver, amit a születésnapjára vettem neki, már lötyög rajta.
- Apa? – hangomra megfordul. Arca be van esve, de hatalmas mosoly jelenik meg rajta, ahogy észrevesz. Közelebb érve erősen magamhoz ölelem. Hiányzott. Már nagyon hiányzott. Megpuszilja a fejtetőmet és szorosan átölel. – Gyere be – aprót bólint. Leülünk az ágyamra, de egyikünk se tud megszólalni. Némán ülünk egymás mellett. Egymás kezét fogva, arra várva, hogy az egyikünk vegyen elég bátorságot ahhoz, hogy megkezdjen egy hosszú és kellemetlen beszélgetést.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Ez a réééész!!! Awwww!<3
    Szenzációs lett! Végeee!Ezt vártam! Mikor elkezdett Ginny gondolkozni hogy ki lenne alkalmas, aki a kamukísérője lenne, egyből Louis-ra gondoltam és hát csalódott voltam, hogy nem jutott eszébe...de hát a sors (azaz a ravasz írónő :D) közbeszólt!;) És végig izgultam a telefonbeszélgetéseiket,mint ha én élném át! A szívem Ginnyvel együtt dobogott, Lousi minden egyes mondata után. Jajj annyira édes!!! Alig várom, hogy megtudjam mit szólnak a ,,kedves" rokonai mikor megjelenik mellette! Hihetetlen milyen pofátlanok Ginnyvel! Örültem, hogy megérkezett a bátyja, jaaj mikor megjelent akkor is megdobbant a szívem! Már nekem is hiányzott! Örülök, hogy kibékültek! Kiváncsi leszek mit szól majd a kísérőjéhez.
    Végezetül pedig egy újabb kellemes meglepetéssel leptél meg..az apukájával. Nagyon remélem nincs nagy baj!
    Hát nagyon várom a folytatást!!!
    Azt hiszem kedvencem lett ez a rész! <3

    Puszi, Bianka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Nem is tudom, hol kezdjek neki. Először is köszönöm, hogy írtál! Mindig jól esik olvasni a soraidat!
      Igen, ez egy kicsit kiszámítható volt, de így kerek a történet ezen része! :)
      Örülök, hogy sikerült átadnom Ginny érzéseit. Kicsit izgultam, hogy nem lesz érthető és nem lehet majd átérezni, de most megnyugtattál!
      No igen, nem a legkellemesebb emberek a családtagjai. De ezért van kivétel! :)
      Hálás vagyok, hogy írtál! Nagyon köszönöm!

      xxAlexis

      Törlés