2016. 05. 06.

Hetedik Fejezet

Longfellow - Where I Belong
A nap az ég közepén jár. Világosságba borítja az egész tájat. Kellemes meleget árasztanak a sugarai. A madarak boldogan énekelnek a tóparti fák lombkoronáin. Az emberek is mosolygósan sétálnak a jóleső melegben. Mindenből a nyugodtság árad. Mindenki elégedett. Egy tökéletes nap kezdete egy olyan helyen, ahol sosem néznek szembe a gondjaikkal az emberek. Egy olyan helyen, ahol nem kell tudomást venni a problémákról. Ahol az a lényeg, hogy élvezzék az életet. Ritka az ilyen hely a bolygón. De, ahol olyanok vannak együtt, akik szeretik egymást, ott bármikor kialakulhat a nyugodtság. Bárhol meg lehet teremteni ezt a hangulatot. Bárhol, kivéve egy harmadik emeleti hotel szobában, ahol minden érzelem megtalálható, a nyugodtságot, a boldogságot és a szeretetet kivéve. Egy értetlen férfi ül az ágyon. Kezeibe temeti arcát. Nem érti, hogy miért viselkedik, így a nő, aki vele szemben áll és csomagol. A nő viszont nem hajlandó értelmes magyarázattal elő állni. Csak azt hajtja, amit ő igaznak vél.
- Ginny, kérlek. Beszéljük ezt meg, jó? – utoljára próbálkozik a férfi. Feláll, közelebb lép a nőhöz. Próbálja magához ölelni, de az erőszakosan kitépi magát az ölelő karok közül.
- Most mit nem értesz? Ez csak a hétvégére szólt. Annak pedig ma vége van. – hangja határozott. Nem tudja, miért olyan nehéz ezt megérti. Hisz, nem minden férfi arra vágyik, hogy kötelezettségek nélküli kapcsolata legyen? Mert ha nem, akkor az egész élete csak nyomorúság lenne.
- Ne próbáld meg bemagyarázni nekem, hogy te nem érezted, hogy több van közöttünk, mint egy hétvégére szóló kamu-kapcsolat – feljebb emeli a hangját, ami meglepi a nőt. Nem gondolta, hogy ki lehet zökkenteni a lelki nyugalmából.
- De hisz semmi közös nincs bennünk. Nem is ismerjük egymást. Attól, hogy párszor megcsókoltál, még nem jelenti azt, hogy ez egy kapcsolat – értetlenül a magasba emeli kezeit. Illusztrálni próbálja a helyzetet, de a férfi megdöbbent tekintete láttán elbizonytalanodik. Miért viselkedik így? Nem kellene ilyen nehéznek lenni a búcsúzás. Egyszerűen csak elköszönnek és kész. Nem találkoznak többé. Vagy legalábbis nem úgy, mint egy pár. Hisz ez volt az egész lényege. Csak egy hétvége. Színjáték az egész. – Ne haragudj, de nekem mennem kell. Remélem, meg tudsz majd bocsájtani – azzal felveszi a táskáját és kisétál a szobából. Valamiért úgy érzi, hogy hatalmas hibát követett el. Valamiért üresnek, kisemmizettnek érzi magát. Pedig éppen ettől akarta megvédeni magát. Ezért találta ki az egészet. Miért ilyen bonyolult az élet? Miért kell ennyi érzelemnek kavarognia az emberekben? Miért nem lehet, akár csak egy rövid időre, de megfeledkezni róluk? Kijelentkezik a hotelból és a bérelt autó felé siet. Nem akar senkivel találkozni. Nincs kedve magyarázkodni, hogy miért egyedül távozik. De az autónak támaszkodva találja bátyát, aki szúrós pillantással kíséri szemmel húgát.
- Miért csináltad? – hangja kemény. Érzelemmentes. Kezeit keresztbe rakva tartja maga előtt. Nem mozdul meg, mikor a lány oda ér az autóhoz. Kérdőn felhúzza szemöldökét.
- Nem tudom, miről beszélsz – figyelmen kívül hagyja bátya goromba viselkedését. Berakja a táskáit a csomagtartóba, majd beül a vezetőülésbe. Várja, hogy testvére megmozduljon, de Joe kitartóan támasztja a motorháztetőt. – Joe, bökd ki, mit akarsz! – miközben beszél, megáll előtte és vár. De semmi válasz. Pontosan tudja, hogy miről beszél a bátya, de próbál úgy tenni, mint aki semmit nem tud.
- Tudod, azt hittem mostanra már megjött az eszed és felismered a valóságos dolgokat – elrugaszkodik a járműtől. Közelebb lép húgához. Mélyen a szemébe néz. – Ha akarta volna, se tudta volna eljátszani, hogy ennyire vonzódik hozzád. Nem beszélve rólad. Nálam jobban senki nem tudja, milyen rémesen színészkedsz – mihelyst befejezte mondandóját elindul a hotel felé. Úgy érzi, hogy, amit mondott célba talált testvére szívében. De mikor meghallja a motor zúgását és a kerék alatt ropogó kavicsok zaját, elbizonytalanodik, hogy tényleg ismerné-e a nőt, akiből a húga valójában lett.


Az eső hangosan kopog az autó szélvédőjén. Az ablaktörlőlapát megállás nélkül mozog. Az autók fényszórója, nehezen észrevehető a leszálló ködben. Néma csend uralkodik a jármű belsőterében. Senki nem akar megszólalni. Minden jelenlévő a gondolataiba van süllyedve. Észre sem veszik, hogy már London külvárosánál tartanak. Legalább egy órába telt, míg átértek a városon. A rossz idő megbénította a forgalmat. Hiába van London lakossága kiképezve eső ellen, a nagyobb viharok még őket is megrémíti. A város energia forrásai akadoznak. Közvilágítás a kintebb lévő kerületekbe már alig van. Sötétségbe borul minden. Felettébb különös, hogy pont most változik ilyenre az időjárás is. Napokig csak jó idő volt, erre hirtelen borzasztóvá válik. 
- Hová megyünk pontosan? – a hátsó ülésen ülő lány töri meg a csendet, a kérdéssel, ami ma már legalább háromszor elhangzott.
- Egy barátomhoz. A városhoz közel lakik egy kisebb településen – a sofőr válaszol. Kék szemeiben bánat látható. Nem így tervezte ezt a napot. Sosem jelentett jót, ha a régi kapcsolatot fel kellett elevenítenie Harry-vel.
- És Ő pontosan mivel is foglalkozik, hogy jelen helyzetben csak ő tud segíteni nekünk? – az anyósülésen helyet foglaló fiú szólal meg. Tekintete aggódást tükröz. Nem tetszik neki a kialakult helyzet. Nem érti, hogy történhetett meg, ami történt.
- Legálisan egy informatikai cégnél dolgozik. De egy kis motivációval bármit meg tesz, amire csak szükség van. Képes bárkit bárhol megtalálni – kezei erősebben kezdik szorítani a kormányt. Rossz érzés keríti hatalmába. Fél, hogy olyat fog megtudni, amit nem lenne szabad. Talán mégis rossz ötlet volt felajánlani a segítséget. Inkább békén kellett volna hagynia őt. Akkor most nem kellene újra találkoznia vele. Elfelejthetne mindent.
- Te meg akarsz vesztegetni valakit, hogy szegje meg a törvényt? – a lány szemei kikerekednek. A hátsó ülésen középre csúszik, és feszülten figyelni kezdi a férfit.
- Nem nevezném megvesztegetésnek. Inkább csak egy kisebb szívességnek – a viccnek szánt megjegyzés nem ér célba. Komor tekintettel figyelik még mindig a jelenlévők.
- Persze, mert a húgom lenyomozása, csak egy kisebb szívesség – beszéd közben megforgatja szemeit és idegesen a hajába túr. – Nem hiszem el, hogy képes volt csak úgy, szó nélkül lelépni. Az irodában se mondott senkinek semmit. Sarah próbál fedezni neki, de nem hinném, hogy sokáig fenn tudja még tartani a látszatot. Elvégre, egy megfázás nem tart két héttől tovább – hangja elcsuklik a mondat végére. Félti testvérét. Fél, hogy valami hülyeséget csinál. Nem először fordulna elő.
- Ne aggódj Joe. Louis haverja biztos megtalálja Ginny-t – Belle barátságosan a fiúra mosolyog. Próbálja tartani benne a lelket, de belül, ő is rettentően fél, hogy valami baja lett barátnőjének.
- Megjöttünk – leparkol egy tipikus kisvárosi családi ház előtt. Leállítja a motort, de még nem szállnak ki a kocsiból. Nem mernek szembenézni a valósággal. Csak megkövültem merednek a téglafalra, a zsalugáteres ablakokra.
- Na, jó. Menjünk be – azzal erőt véve magán Belle kiszáll az autóból. Fejére húzza kapucniját és vár, hogy a fiúk is kövessék. Pár másodpercig még várnia kell rájuk, de végül elindulnak a bejárat felé. Louis megy elől. Határozottan kopog a fa ajtón. Pillanatokkal később felkapcsolódik a villany és megjelenik az ajtóban egy mosolygós hölgy.
- Jó újra látni – kitárja karjait és erősen magához öleli Louis-t. Meglepődik a másik két személy. Nem gondolták, hogy igazi barátság lehetett a két fiú között. – Gyertek be. Harry az irodájában van a folyosó végén. Amúgy Anne vagyok, az anyukája – mosolya még szélesebb lesz, ahogy szemügyre veszi a vendégeit. Elveszi a kabátokat és hagyja, hogy levegyék a sáros cipőket, de vissza már nem tér. Louis otthonosan elindul a folyosón. Kopogás nélkül kinyitja az ajtót, hogy szembenézzen egykori legjobb barátjával.
- Látom épségben ideértetek – udvariasan feláll és kezet fog mindenkivel. Arcára mosoly húzódik, de szemeiben látni lehet, hogy nem kíván komolyabb érdeklődést mutatni vendégei felé. – Kérlek, üljetek le – egy kényelmes kanapé felé mutat. Félénken leülnek, és csak hallgatnak. Senki nem szólal meg. – Miben segíthetek? – hangja lemondó. Helyet foglal az asztal mögötti fotelben és kérdőn néz a jelenlévőkre.
- Le kellene nyomoznod valakit – Louis megköszörüli a torkát és feláll. Harry mögé áll és figyeli, ahogy barátja pötyögni kezd. – A neve Ginnifer Lilibeth Marin. Két hete tűnt el egy esküvőről hazafelé jövet. Senki nem tud róla semmit. Nem jellemző rá ez a viselkedés – határozottan beszél. Harry szemöldökét ráncolva figyeli a monitort. Szeme ide-oda pattog, ujjai rutinosan járnak a billentyűzeten.
- Bath-ban van – megkönnyebbülés süvít át a szobán. – Kell egy kis idő, míg meg tudom mondani a pontos címet. Elég nagy az a város ahhoz, hogy észrevétlenül el tudjon tűnni, de szerencsére párhelyen használta a bankkártyáját. – elnézést kérően néz Louis-ra. Olyan, mintha egy elrendezetlen ügyük lenne. Halk kopogás hallatszik az ajtón. Annie mosolygós arca jelenik meg. Szemei ugyan olyan zöldek, mint a fiáé. Nagyon hasonlítanak egymásra.
- Gyertek, igyatok egy teát. Biztos átfáztatok, míg ideértetek – hangja barátságos, de visszautasítást nem tűrő. Belle és Joe illedelmesen felállnak és követik a gondoskodó nőt a konyháig, míg a két barát némán a dolgozó szobában maradnak.
- Anne, ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mi történt Louis és Harry között? Kézzel lehetett tapintani a feszültséget a szobában – Belle kíváncsian követi szemével a nőt. Kényelmesen helyet foglalnak a konyha asztalnál és várnak, hogy megszólaljon.
- Meglepődsz, ha azt mondom, hogy egy lány miatt volt az egész? – keserűen elmosolyodik. Szemeiben fájdalom tükröződik. – Volt egy lány, akit Anabell-nek hívtak. Louis barátnője volt. Nagyon szerették egymást. El voltak jegyezve és már az esküvőt tervezgették, mikor egyik napról a másikra, valami megváltozott Ana-n. Látszott rajta, hogy őrlődik valamin, de mikor Louis rákérdezett, nem mondott semmit. Szóval tanácsot akart kérni Harry-től, mint legjobb barátjától, hogy mit tegyen, de ahogy belépett a szobába, együtt találta Harry-t Ana-val, ahogy ölelik egymást. Akkor megértette, hogy a menyasszonya beleszeretett a legjobb barátjába. Louis magába fordult. Nem dühöngött, nem tett semmit, csak hallgatott. Felbontotta a jegyességet és lelépett. Azóta nem is láttam és ennek már lassan hét éve. Már nagyon hiányoztál – tekintete összeakad az étkezőbe belépő fiúéval, aki fájdalmasan lehajtja fejét.
- Louis, ne haragudj Anne-re, ő csak – Belle ijedten kapja tekintetét a fiú felé, de ő csak megrázza fejét. Szomorúság tükröződik kék szemeiből.
- Hogy van Harry? Hallottam mi történt – hangja együttérzést mutat. Ki vesz a szekrényből egy bögrét, készít magának egy teát és leül az asztalhoz.
- Nehezen viseli. Tudod nagyon szerették egymást. Nem akartak megbántani – kezét a fiú kezére teszi és erősen megszorítja. – Hiányzol neki. Nem mondja ki, de látszik rajta – apró könnycsepp folyik végig a nő arcán. Gyötrődik. Látszik rajta, hogy szenved, amiért nem tud fián segíteni.
- Anne, nem tudom elfelejteni, hogy hónapokig hazudtak és együtt voltak a hátam mögött. Tudom, hogy meg kellene bocsájtanom, de nem megy – együtt érzően megfogja a nő kezét. Csend telepszik a szobára. Senki nem szólal meg. Nem tudják, mit lenne illendő mondani. A kint tomboló vihar egyre erősödik. Egyre jobban fúj a szél. Hangos mennydörgés tölt be mindent.
- Itt maradtok éjszakára - a nő komolyan Louis-ra néz, aki egyetértően bólint. Feláll az asztaltól, a mosogatóba teszi poharát, majd az emeletre megy, hogy előkészítse vendégeinek az alvóhelyet.
- Elmondtad Ginny-nek Ana-t, ugye? - hosszú órák óta most szólal meg először Joe. Érdeklődve néz Louis-ra, aki lemondóan bólint. - Legalább már tudom, mitől menekül - azzal feláll és követi Anne-t az emeletre, hogy segítsen neki.
- Ne aggódj, Ginny-t nem fogod elveszíteni, úgy ahogy Őt - miközben beszél, Belle feláll, és Louis mögé sétál. Fél kézzel átöleli a fiút és biztatóan magához szorítja. - Elbúcsúztál tőle? - kérdése meglepi a fiút. Kérdőn néz a már a mosogatónál álló lányra. - Ana-tól? - hangja lágy, de mégis késként hatol Louis szívébe.
- Nem tudott eljönni - Harry válaszol helyette. Hangját keserűség itatja át. Igéző zöld szemei fájdalmat tükröznek. Feszültség keletkezik a konyhában. Egy apró szikra, képes lenne robbanást okozni.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Hát most aztán megleptél! Tudtam, hogy lesz valami na de hogy ez....Aztaaa!!!
    Nagyon meglepődtem Ginny viselkedésén nagyon kiváncsi leszek miért nem akarta bevallani magának, hogy szereti Louist és miért menekült el tőle. De a legjobban az érdekel, hogy hol bujkál Ginny. Hát nagyon izgalmas. Főleg, hogy Louis múltjáról is megtudtunk egyet s mást. Szegény srác. Borzalmas lehetett, amit átélt hogy a szeretett személy, pont a legjobb barátjába habarodott bele. Furcsa és nem mindennapi szituáció alakult ki, ezért is tetszik annyira többek közt. Örültem a két új szereplőnek, szurkolok a két barátnak hogy megtudjanak békélni. Remélem minél hamarabb elő tudják keríteni Ginnyt.

    Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Tudod, hogy szeretem a meglepetéseket! Pláne akkor, ha én okozom őket! :D
      Ismersz, tudod, hogy szeretem összekavarni a szálakat és ezzel az olvasóimat is! De ne aggódj, mint mindig a végén itt is tisztázódni fog minden, vagy mégsem? :D
      Köszönöm, hogy írtál és, hogy biztosítasz arról, hogy még mindig van egy-két el nem lőtt "poénom"! Ezért örökké hálás leszek!
      A továbbiakról nem mondok semmit! Majd jövőhéten megtudod! ;)

      xxAlexis

      Törlés