2016. 05. 20.

Nyolcadik Fejezet

Josef Marin:

Aqualung - To The Wonder ft. Kina Grannis
Rossz érzés kerít hatalmába, ahogy befordulok a folyosón. Tudom, hogy valami olyat fogok látni, ami örökre megváltoztatja az életemet. Nem akarok belépni a szobába. Egyszerűen nem megy. Nem mozdulnak a lábaim. Olyan, mintha megállna a világ. Mintha, semmi nem mozdulna meg. Minden megáll. Egyedül az óra kattog. Kibírhatatlanul hangosan. Mély levegőt veszek. Próbálom lenyugtatni az idegeimet. Sikertelenül. Felemelem a kezem és a szobaajtó kilincsére teszem. Minden erőm összeszedem, és végre kinyitom az ajtót.

12 órával korábban

Hangosan csattan a földhöz egy porcelánedény. A konyhából jön a hang. Anne ijedten a szájához kapja a kezét és kisiet a szobából. Én továbbra is a szivacsra való lepedőhúzásra koncentrálok. Valahogy nem tud érdekelni, hogy a két fiúnak nézet eltérései vannak. Az is elég nagy baj, hogy az egyikük vonzódik a húgomhoz. Nem hiszem el, hogy egy rendes fickót nem tud fogni magának. Mindig a sérültek mellett köt ki.
- NE! - Belle hangosan felkiált. Nem tehetek mást, mint kilépek a szobából és lemegyek a lépcsőn. Az étkezőben hatalmas káosz uralkodik. Nem avatkozom bele. Megállok az ajtóban és figyelek. Nem tudom miért alakult ki a feszült helyzet. Előbb válaszok kellenek, mielőtt bármit is tennék. Nem akarom, hogy feleslegesen rúgassam szét a seggem.
- Harry, hagyd abba! - Anne visszautasítást nem tűrő hangon szól fiára. A kezében tartott seprűre támaszkodik. Tekintete pont olyan villámokat szór, mint a kint tomboló vihar.
- Ebbe most ne szólj bele, anya - Harry hangjában düh hallatszik. Arcát nem látom, mert háttal áll nekem, de ökölbe szorult keze láttán, arra tudok következtetni, hogy kész leütni bárki, aki az útjába áll. Valószínűleg Louis felé irányul a haragja. Belle rémülten áll a konyhaasztal messzebb eső részénél, de látszik rajta, hogy bármikor átmászna rajta, hogy megállítsa a vitát. Louis a fal felé hátrál. Védekezően fel vannak téve kezei. Várja, hogy barátja mit lép. A feszültség egyre csak nő. Elképzelni se tudom, hogy min veszhettek össze az elmúlt 10 percben, míg az emeleten voltam. Talán a lány miatt van az egész? Hogy is hívták? Anabeth? Nem, biztos, hogy Anabell. Igen. Az elbeszélésből, amit Anne-től hallottunk, mindketten szerették, de a lány Harry-t választotta. Aztán valami történhetett vele, ami miatt a fiú kiborult.
- Harry, nyugodj meg kérlek - Louis hangja lágyan csendül fel. Sose hallottam még így beszélni. Fájdalom hallatszik hangjából a leginkább. De vajon Ana vagy Harry miatt? Sajnálja, hogy elvesztette élete szerelmét, vagy, hogy pont miatta távolodott el a legjobb barátjától. Talán sose tudjuk meg, de a biztos, hogy valami komoly szenvedést okoz neki. Közelebb lépek, hogy lássak mindent. Louis arcán egy vékony vágásból vér folyik. Harry kezén ugyancsak fellelhető vér. Bizonyára megüthette Louis-t. Közeledni kezd a vérző fiú felé, de ekkor valami belül átveszi az irányítást a lábaim felett és arra ösztönöz, hogy állítsam le Harry-t Megragadom a vállánál fogva és a falhoz tolom. Mindkét vállánál támasztom. Mélyen a szemeibe nézek. Szomorúság lakozik benne. Próbál kiszabadulni szorításomból, de egy idő után felhagy a próbálkozással és összetörten a földre roskad. Térdeit felhúzva ül a faltövében. Kezeibe temeti arcát, amiket a térdén pihentet. Nagyon megviseltnek tűnik. Belle lép közelebb hozzá. Megérinti a vállát, de a fiú nem reagál. Segélykérően Louis-ra néz, de ő csak megkövülten áll, kezeit még mindig védekezően fenn tartva. Anne leül a fia mellé és magához öleli. Erősen. Mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban köddé válhatna. Belle meg fogja a kezemet és az emelet felé kezd húzni. Magukra hagyjuk a többieket. Bizonyára sok mindent kell bepótolniuk.
- Mi volt ez az egész? - mikor már bezárul mögöttünk a szobaajtó csak, akkor szólalok meg. A lány fáradtan az ágyra ül. Törökülésbe felhúzza lábait és a szőnyeget kezdi szemlélni. Gondolkozik. Látszik rajta, hogy próbálja összerakni a történteket.
- Ana meghalt, szerintem csak pár hónapja történhetett, Harry reakciójából ítélve. Nagyon haragszik Louis-ra, amiért nem ment el a temetésre, de tudod hibáztatni? Elvégre megcsalta őt a háta mögött, ráadásul a legjobb barátjával. Érthető a döntése - kérdőn rám néz. Nem tudom, mit kellene mondanom. Inkább lefekszek a szivacsra és a plafont kezdem el fürkészni. Valahogy nem tudom átérezni más családok drámáját. Túl sok jutott ki belőle az elmúlt időben. Egyedül az érdekel, hogy Ginny-t megtaláljam és haza vigyem. Nem is értem, hogy Belle minek hívta fel Louis-t, hogy jöjjön és segítsen megtalálni. Elvégre, nem véletlenül hagyta a hotelszobában az esküvő után.
- Nélküle kellene elmennünk Ginny-ért - határozottan mondom ki gondolatomat. Az ágyon ülő lány kikerekedett szemekkel néz rám. Nem érti, miért mondanék ilyet. De hisz az előbb történtekből is látszik, hogy még nem lépett túl az Ana-s ügyön. Ha így lenne, elment volna a temetésre és igazán barátok lennének Harry-vel. Nem tehetem ki ennek a húgomat. Elvégre is az a dolgom, hogy megvédjem, nem pedig engedni, hogy újabb csalódás érje. Nem engedhetem, hogy Louis összetörje, ennél is jobban.
- Joe, megértem, hogy aggódsz miatta, de Louis-n látszik, hogy törődik vele. Szerintem megszerette őt - Belle letérdel a szivacsom mellé és végig simítja kezét a karomon. Felülök és mélyen a szemébe nézek.
- Nem engedhetem, hogy összetörjön. Még egyszer nem követem el ugyan azt a hibát - keményebbre sikeredik, mint ahogy terveztem, de legalább megértette a mondanivalóm súlyosságát. Összeráncolja homlokát, ahogy feláll. Értetlenség sugárzik barna szemeiből.
- Mi történt a múltban, ami miatt ennyire félted, hogy összetörik a szívét? - helyén való a kérdése, de mégis váratlanul érint. Nem fordulok felé. Inkább megigazítom az ágyat, hogy készen legyen arra, hogy aludni tudjak. Az ajtó mellett lévő asztalra tiszta ruhát készített ki nekünk Anne, még a dráma előtt. Kezeim közé fogom, és fürdőszoba felé sétálok. Nem veszek tudomást Belle-ről. Nincs joga ahhoz, hogy tudjon a múltról. Ha Ginny nem mondta el neki, nem az én dolgom megtenni ezt.

Jelen

Barna szemei üvegesen tekintenek rám. Megrémül a tudattól, hogy ilyen állapotban találtam rá. Kezei remegnek, ez is azt mutatja, hogy fél. Csak tudnám mitől. De miért nem szólal már meg? Hisz legalább 10 perce állok előtte és beszélek hozzá. Olyan, mintha fizikailag itt lenne, de lelkileg valahol teljesen más helyen lenne. Látom rajta, hogy megtört. Valami nagyon felzaklatta. Mélyet sóhajtva becsukja szemeit. Egy apró könnycsepp folyik végig beesett arcán. Ebből tudom meg biztosra, hogy retteg. Valami vagy valaki félelemben tartja. Közelebb lépek hozzá. Leguggolok előtte. Kezeim a lábain pihentetem.
- Ginny, nekem elmondhatod, ami bánt - a füle mögé rakok egy tincset. Bátorítólag megszorítom kezét. Nem felel. Kinyitja szemeit és mélyen az enyémbe mélyeszti tekintetét. Próbál rájönni, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok. Fájdalmas mosoly húzódik arcomra, bizalmatlansága láttán.
- Még mindig szereti azt a lányt, ugye? - meglep kérdése. Hirtelen nem tudom, mire gondol. Kell pár másodperc, míg összerakom a képet. Anabell-ről és Louis-ról beszél. Hát mégiscsak igazam volt. Fél elkötelezni magát valaki olyan mellett, aki ugyan úgy sérült, mint ő.
- Erre csak ő tud választ adni - tenyerébe temeti arcát. Kétségbeesetten megrázza a fejét. Még sosem láttam őt ilyennek. 
- Szerintem már nem lesz esélyem beszélni vele - hangja rekedt az elfojtott sírástól. Tehetetlenül feláll, és az ablakhoz sétál. Vállával a falnak támaszkodik és érdeklődve figyeli lenn az utcán elhaladókat.
- Ő is itt van - meglepetten kapja felém a fejét. Kérdésre nyitja a száját, de egy hang sem hagyja el ajkait. Fény csillan meg a sötét szempárban. - Segített megkeresni téged - félénk mosoly jelenik meg a meggyötört arcon. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rá ez a hír. - Ideje lenne haza mennünk, nem gondolod? - kitárom felé karjaim. Bocsánatkérő tekintettel közelebb lép hozzám és engedi, hogy megöleljem. Mellkasomon érzem szívverését. Megnyugtat a tudat, hogy biztonságban van velem. Összepakolja a holmiját, majd elindulunk lift felé. Eszembe jut a félelem, ami végig járta a testem, mikor legutóbb a felvonóban álltam. Mosolyt csal az arcomra, hogy végre velem lehet a húgom. Segítettem neki és nem engedtem, hogy rossz döntést hozzon. Most végre mellette voltam, mikor szüksége volt rám. Most nem mentem el mellette.
- Joe, lehetne, hogy soha nem beszélünk arról, ami a szobában történt? - szemei esdeklően néznek rám. Aprót bólintok, mire újabb mosoly húzódik beesett arcára. Szemei gyémántként kezdenek ragyogni még ebben a szegényes megvilágításban is.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Végig izgultam ezt a részt! Tegetséged van hozzá, hogyan kell mozgatni a szálakat úgy, hogy az olvasót lebilincseld!
    Nagyon örültem, hogy Joe szemszögéből írtad ezt a részt! A kép is tökéletes választás volt. Jó volt végre belelátnom a védelmező bátty fejébe és megtudni hogyan vélekedik a kialakult eseményről, Louisról, ami elszomorít, mert nem tartja a húgához valónak és ami a legjobban tetszett az ahogyan Ginnyről gondolkodik és óvja. Ohhh💗
    Megdöbbentett a hír, hogy Ana meghallt, és mégjobban az hogy Ginny tudott Anaról. Hooogy???
    Remélem Louis Ginny megismerése után tovább lépett Annan és nem töri össze mégjobban szegény lányt!
    Kíváncsian várom a folytatást, hogyan fog alakulni a négy fiatal sora.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Ooh, de drága vagy! Örülök neki, hogy sikerült fenntartani az érdeklődést és izgalmasra sikerült!
      Igen, sejtettem, hogy tetszeni fog. Tudom, hogy szereted a báty-szerepeket, és sejtettem, hogy ez most sem lesz másként!
      Erre a kérdésre a válasz nagyon egyszerű, Louis elmondta neki, mikor az esküvős hétvége volt. Emiatt rohant el.
      Remélem a továbbiakban is meglephetlek különböző csavarokkal! :P

      xxAlexis

      Törlés