2016. 06. 03.

Kilencedik Fejezet

Ginnifer Marin

Beyoncé - Heaven
Hatalmas súly nehezedik a vállamra. Lábaim nem bírják megtartani. Kicsúszik alólam a talaj. Üresség járja át minden porcikámat. Képtelen vagyok fel fogni. Nem történhetett ez meg velem. Lehetetlen. Biztos csak álmodom. Biztos, hogy ez csak életem legrosszabb rémálma. Muszáj, vagyok felébredni. Nem maradhatok itt tovább. Ki kell nyitnom a szemem. Meg kell mozdulnom. Muszáj! Lenni-e kell valami érthető magyarázatnak. Gyerünk! Mozdulj meg. Nem maradhatsz a földön fekve. Állj fel!
- Ginny? - messziről hallom a nevem. Valaki hív. Nem fogom fel. Nem ismerem meg a hangot. Nem érdekel, hogy ki az. Az se, hogy mit akar. Csak el akarok tűnni innen. Elmenni, messzire. Össze kell szednem magam és felállni. Nem bírok tovább a szobában maradni, pedig ez a kedvenc helységem a lakásban. Ez volt az a szoba, amivel a legtöbb időt eltöltöttem, hogy tökéletes legyen. A falak szürkés-kékek. A bútorok fehér színben pompáznak. Kivéve a kanapét, ami sötétszürke pasztellszínű díszpárnákkal. A könyves polc meg van pakolva eddig elolvasott könyveimmel és apró dísztárgyakkal. A sarokban lévő komódon két hatalmas cserép orchidea áll. Tökéletesen be van rendezve. Eddigi munkáim közül erre vagyok a legbüszkébb. Szemem az ablak előtt álló fotelre téved. Könnyek gyűlnek a szemeimbe. Nem hiszem el, hogy ez a valóság. Erőt gyűjtök magamon és felállok. Ekkor tűnik csak fel, hogy Joe a szobában áll. Engem néz. Arca meggyötört. Szemei alatt hatalmas sötét karikák vannak. Közelebb lép felém, de látva, hogy hátrálni kezdek meg áll. Percekig csak egymást nézve állunk. Ő sem tudja, mit kellene tenni. A szobából nyíló tároló helységnek nyitva van az ajtaja. Fekete bőröndöm sarka ki látszik.
- Menj el. - hangom rekedtes, de határozott. Bátyám értetlenül mered rám. Nem érti. Hogyan is érthetné? Nem lát bele a fejembe. - Menj haza Joe. Egyedül akarok maradni - mosolyt erőltetek az arcomra, hogy elhiggye nem lesz semmi baj. Aprót bólint és engedi, hogy ki kísérjem a házból. Kezembe veszem a telefonomat és tárcsázni kezdem az egyik taxi társaság számát. Közbe kiveszem a bőröndömet és felmegyek az emeletre. A gardróbból ruhákat kezdek beledobálni. A fürdőből is összeszedek pár holmit, majd lezárom. Kézbe veszem a táskámat és várok, hogy megérkezzen a kocsi. Nehezen tudok levegőt venni. Olyan, mintha a víz alatt próbálnék lélegezni. Hiába veszek mély levegőt, a tüdőm nem akar meg telni friss oxigénnel. Csak ne most. Ne most legyen pánik rohamom. Érzem, ahogy hideg verejték jelenik meg a homlokomon, de a testem lángokban ég. Becsukom a szemem és próbálok a szívverésemre koncentrálni. Egyenletesen lélegzek, és csak hallgatom, ahogy a szívem dobog. Amíg ver, addig minden rendben van. Csengőszó töri meg a körülöttem kialakult csendet. Itt van a taxi. Szedd össze magad Ginny! Legalább századszorra mondom magamnak az elmúlt két órában. Kinyitom a szemem és az ajtóhoz lépek. Középkorú férfi áll velem szemben. Barátságosan rám mosolyog és felajánlja, hogy kiviszi a csomagjaimat. Aprót bólintok. Megvárom, míg kiviszi a táskákat, lekapcsolom a villanyt és bezárom magam mögött az ajtót.
Meredek magam elé. Nem veszek tudomást a világról. A települések fényei apró lámpásokra emlékeztetnek. Másodpercekre tűnnek csak fel. Gyorsan haladunk el mellettük. A fáknak csak az árnyai látszanak. Az egész környéket sötétség borítja be. Az égen millió csillag tündököl. A hold tökéletesen megvilágítja az utat. Derűs az ég, de ennek ellenére rettentő hideg van kint. Pedig tavasz van. Elvileg az éjszakáknak is melegebbnek kellene lennie. Az angliai időjárás újra alkalmazkodik a hangulatomhoz. Nem ez az első alkalom. Felettébb meglepő, hogy az utóbbi időben ez egyre gyakrabban fordul elő.
- Kisasszony, megérkeztünk! - a sofőrnek kellemes és barátságos hangja van. Látszik rajta, hogy rendes ember. Biztos szerető családja van, akikhez minden este haza mehet és boldogan élnek. Bármit megadnék azért, hogy most nekem is legyen egy olyan helyem, ahol boldog lehetek. Ahol önmagam lehetek. Ahol nyugodtan összetörhetek. Ahol olyanok vesznek körül, akiknek igazán fontos vagyok. Akik bármit megtennének értem. Most, ebben a pillanatban ez a szerencsés taxis az, aki a legközelebb áll, ehhez a pozícióhoz.
- Megtenné, hogy kiveszi a csomagjaimat? - kedvesen bólint, majd kiszáll a járműből. Kinyitom az ajtót és hideg levegő csapja meg arcomat. Jeges borzongás fut végig a gerincemen. Kifizetem az út költségét és elindulok a bőröndömet húzva magam után Brighton utcáin.
Nehezen tudja elmém felfogni a történteket. Nem akarom, hogy valósággá váljon a legrosszabb rémálmom. Nem lehetett igaz. Fájdalmat érezek. Leírhatatlan fájdalom költözik a szívemben. Ordítani akarok. Teljes erőmből, hogy megszűnjön ez az érzés. De nem tehetem. Mert azzal valósággá válna. Amit nem tudnék elviselni.
Mélyet sóhajtva túrok bele a hajamba. A horizont aljánál halvány narancssárga árnyalat jelenik meg. Elkezdett felkelni a nap. Régen láttam már ez a csodálatos jelenséget. Már nem is emlékszem arra, hogy milyen volt sokáig fenn maradni azért, mert olyan társaságba vagy, amit annyira élvezel, hogy nem veszed észre milyen gyorsan telik az idő. Ha jobban bele gondolok még sosem volt részem ilyenben. Persze volt, hogy fenn maradtam egész éjszaka. De az már olyan régen volt, hogy alig emlékszem rá.
Ideje lenne, keresnem egy helyet, ahol aludhatok, vagyis legalább, ahol lefürödhetek. A tengerparti kavicsok hangosan csikorognak a cipőm talpa alatt. A mólónál hagyott bőröndöm még mindig ott áll, arra várva, hogy tető alá vigyem. Kizárt, hogy ilyenkor bármi is nyitva lenne, hogy telefonáljak egyet. Nem sok mindent tudok tenni, mint leülni egy padra és tovább csodálni a napfelkeltét. Abszolút nem érzem magam fáradtnak. Egy percre sem tudnám lehunyni a szemem. Az agyam állandóan pörög. A múlt és jelen, valamint a jövő között csapongnak gondolataim. Képtelen vagyok leállni. De ezzel csak fájdalmat okozok magamnak. Az órámra pillantva látom, hogy reggel hét óra van. Most már biztos, hogy lesz egy kis hotel, ahol meghúzhatom magam pár napig. Lábaim elgémberedtek az órák óta tartó egy helyben üléstől. Lépés közben éreztem, hogy lábujjaim sajognak. Teljesen átfagytam, de ezt eddig észre se vettem. Az egyik csendes utcán végig sétálva, egy kis villogó tábla kiadó szobát hirdetett. Nagy nehezen berángatom bőröndöm az apró hallba, ahol a recepciós asztal mögött egy bájos idő hölgy ül. Kedvesen rám mosolyog és feláll.
- Miben segíthetek kedveském? - jól esik közvetlensége. Bizonytalanul visszamosolygok rá, szólásra nyitom a szám, de egy hang sem hagyja el. - Jöjjön csak, majd egy forró csokoládé szólásra bírja - kilépve a pult mögül, megragadja kezem és egy számomra eddig ismeretlen hely felé kezd húzni. A konyhában egy férfi tartózkodik, aki éppen reggelit készít. Érdeklődve tekint rám. Nem tudja hova tenni megjelenésemet, ami teljesen érthető. Én is meglepődnék, ha egy ismeretlen nő jelenne meg a konyhámban. - Drágám, kérlek, menj és vidd fel a hölgy holmiját a tetőtéri szobába! - miközben beszél, megsimítja a férfi karját és szeretetteljesen néz fel rá. Aprót bólint, majd elhagyja a helységet. A hölgy folytatja az elkezdett reggelit, de közben barátságosan mesélni kezd az életéről. Egyedül vezeti fiával a hotelt. Elmondása szerint rengeteget utazott, de Brighton volt az egyetlen város, ahol otthon érezte magát. Ezért is döntött úgy, hogy másoknak is megadja a lehetőséget, hogy - akár pár napra is - otthon érezzék magukat. Elém tesz, egy hatalmas bögrét, amiben gőzölgő forró csokoládé illatozik. Fergetegesen néz ki. Összefut a nyál a számban, de nem kóstolok bele. Tudom, ha megtenném, végig égetné a nyelőcsövem és arra igazán nem lenne szükségem. - Szóval, magát kedveském honnan fújta ide a szél? - szürkés szemeiből igazi érdeklődést olvasok ki. Tényleg érdekli, hogy mi van velem, de ez így szokott lenni. Ő is mesél valamit, cserébe én is.
- Londonból. Tegnap éjszaka érkeztem meg - hangom rekedtes, de ez csak a több órás hallgatás gyümölcse. Megköszörülöm torkom, hogy érthetően tudjak válaszolni a további kérdésekre, de meglepetésemre nem ez következik. Megértően bólint, letesz elém egy tányér gofrit és visszaáll a tűzhely mögé, tojást sütni. Csendben vagyunk. Egyikünk sem szólal meg. Meglepő, de nem kényelmetlen a kialakuló helyzet. Teljesen természetesen viselkedünk mindketten. De valami mégis van a levegőben, ami minden kedvemet elveszi attól, hogy megszólaljak. Nem tudtam nem arra gondolni, ami az elmúlt 24 órában történt. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megszabaduljak az érzéseimtől és a gondolataimról. Eredménytelenül. Elnézést kérve felállok és a hall felé veszem az irányt. Útközben az ismeretlen tulaj fia, kezembe nyomja a szobám kulcsát, így már van cél, ahová mehetek. Bezárom magam mögött az ajtót és várok. Várok, hogy történjen valami. Hogy kapjak valami jelet arról, amit tennem kellene, de semmi. Csend van. Teljes némaság. És ez kezdett kényelmetlenül érinteni. Kézbe veszem a bőröndömet és kipakolom a ruháimat. Mindennek keresek helyet a szobában, míg végül el nem fogynak a dolgaim és újra tehetetlenül állok a szoba közepén. Ekkor halk pittyegésre leszek figyelmes. Bizonyára a telefonom az. Gondolom már feltűnt a családnak, hogy leléptem. Azonban kézbe véve a telefont, azt veszem észre, hogy egyetlen üzenetem sincs. Senki nem keresett. Senkinek nem tűnt fel, hogy elhagytam a várost. Egy nem fogadott hívásom volt, Sarah-tól. Munka. Szánalmas, hogy életem legrosszabb estéje után, csak munkával kapcsolatban keresnek. De ha jobban bele gondolok, senkinek nem szóltam, hogy bajban vagyok. Joe-n kívül senki nem tudta mi történt. És erről nem más, mint én tehetek.
Tudom, hogy el kellett volna mondanom neki, de egyszerűen nem ment. Nem láthatja rajtam, hogy mennyire sebezhető vagyok. Nem mutathatom meg neki, hogy gyenge vagyok. Hogy nem tudom egyben tartani az érzelmeimet. Viszont, azzal, hogy leléptem pontosan ezt igazoltam. Miért rontom el a dolgokat? Pedig tudom, hogy szeret, hisz annyiszor kinyilvánította már. Egyszer majd csak megunja, hogy állandóan bizonyítania kell szerelmét és abba hagyja. De azt nem bírnám ki. Félek magamnak beismerni, de az a helyzet, hogy el tudnám vele képzelni az életemet. Sőt, már meg is tettem. Láttam, ahogy megöregszünk együtt. Ahogy a gyerekeinket neveljük fel. Ahogy boldogok vagyunk. És ez megrémített. Mert már éreztem így. Régen volt, de valóságos. Akkor hagytam, hogy szeressenek. Hagytam, hogy gyengének lássanak. Engedtem anya befolyásának. Ez annyira én vagyok. Még mindig a hatása alatt vagyok, pedig már nincs is szoros kapcsolatom vele.
Felveszem a telefonomat és tárcsázni kezdem a számát. Muszáj hallanom a hangját. Későn veszem észre, hogy még csak reggel 6 óra van és vasárnap. Hangja alig hallatszik a vonal másik végéből. Felkeltettem, újra.
- Ne haragudj! Teljesen elvesztettem az időérzékem. Későn fogtam csak fel, hogy mennyi az idő - bocsánatkérésem hallatán elneveti magát. Rekedtes a hangja, de még így is meg tudom mondani, hogy nem haragszik rám. Hisz elmondása szerint, nem tudnék semmi olyat tenni, amivel magamra haragítanám.
- Hogy lehetséges, hogy, már ilyen korán fent vagy? - hallom, hogy feljebb tornázza magát az ágyon. Nagyot sóhajt, gondolom, most tudatosult benne, hogy hajnali 6 óra van.
- Az igazság az, hogy még le se feküdtem - hangom elhalkul a mondat végére. Tudtam, hogy nincs értelme annak, ha hazudok. - Beszélnem kell valakivel, de rajtad kívül nincs senkim - apró könnycsepp folyik végig arcomon. Szaggatottan tudok csak levegőt venni. Érzem, hogy rohamosan fogy el az oxigén a szobában.
- Ginny, nyugodj meg kérlek! Adj 10 percet és ott vagyok nálad - hallom, ahogy kipattan az ágyból és elkezd készülődni, de nem teszi le a telefont. Folyamatosan beszél hozzám. Szólni akarok neki, de egy hang sem hagyja el ajkaim. Minden érzelem és gondolat, amit eddig elfojtottam, most felszínre tört és nem tudtam leállítani őket. - Engedj be, kérlek - kétségbeesett a hangja. Hallom, ahogy próbálja kinyitni az ajtót.
- Én nem, nem vagyok ott - mély levegőt veszek. Próbálom szabályozni légzésem, de könnyeim megállíthatatlanul potyognak. - Eljöttem. Nem bírtam. Nem ment. - tőmondatokban tudok csak kommunikálni, de nem kérdezi, meg hol vagyok. Tudja, hogy hova szoktam menekülni. Ismer. Tudja, hogy hova kell jönnie. Tudhattam volna, hogy ő megmentene. Hamarabb kellett volna, hívjam. Egyenesen hozzá kellett volna mennem. Engednem kellett volna a vágynak, hogy magamhoz öleljem, és ne engedjem el. Hogy örökké karjai között tartson, és olyan erősen vonjon magához, hogy az összetört darabkáim egybe forrjanak. Engednem kell neki, hogy szeressen. Azért, mert én is szeretni akarom őt.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Alexis!

    Őszinte leszek ez a rész kicsit zavaros még nekem. Nem mindig tudtam kiről beszél. Viszont ezzel jól érzékeltetted hogy milyen zavart állapotban van Ginny, aki nem igazán tudja mit akar, mit tesz éppen a feldúlt lelkiállapotában és gondolatai ide oda csapongnak. Ha jól sejtem ez az előző rész előzménye és igazából fél közelengedni magához Louist, ezért menekül. Nem akar mégegyszer csalódni.
    Kíváncsian várom a folytatást és hogy mi lesz kettejükkel. Én szurkolok nekik mert én is szinte magam előtt látom ahogyan megöregednek!😊 Valamint azért is szurkolok, hogy anya és lánya újra egymásrataláljon, hiszen Ginnynek most nagy szüksége van rá!
    Nagyon tetszik a kép és a zene választás!

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Igen, tudom, hogy ez a rész nem a legkönnyebben érthető és nyomon követhető lett, de mint említetted, pontosan ez volt a szándékom, hogy érezhető lehessen, hogy milyen kavarodás van Ginny-ben. A sejtésed nem helyes, de a következő részből majd megtudod, hogy miről volt szó, ami ha minden jól megy, hamarosan felkerül.
      Köszönöm, szerintem is illik, mind a kép, mind a dal a részhez. Jól tükrözik az érzelmeket!

      xxAlexis

      Törlés