2016. 06. 24.

Tizedik Fejezet

Kedves olvasók!
Köszönöm az oldaltámogatását. Nagyon jól esik, hogy vannak olyan emberek, akik értékelik a munkám és tetszik nekik, amit csinálok! Tudom, hogy ez a szokottnál rövidebb rész lett, de ezt most így terveztem. Remélem elnyeri tetszéseteket!
xxAlexis


BANKS - Under The Table
Feledni fájdalmas. Főleg, ha valaki olyat kell elfelejteni, akit szerettünk. Az életünknél is jobban. Mintha a szívünk kitépték volna a helyéről és egy hatalmas űrt hagyva maga után. Ezt elfogadni és tovább lépni, csak kemény munka és kitartással lehetséges. Mert ha hagyjuk, hogy a fájdalom átjárja a testünket, az megbénít és képtelenek leszünk arra, hogy akár levegőt is vegyünk.
Az ég feketébe burkolózik. Az esőfelhők gyülekezni kezdenek. Hatalmas villanás, amit lélek fagyasztó mennydörgés követ. Még a legbátrabbak is összerezzennek a hangtól. Váratlan ez az időjárás változás. Újabb villanás, majd újabb dörgés. És ez így meg órákon keresztül. 
Egy fekete ruhás alak jelenik meg az utcán. Esernyőjét nehezen tudja megtartani a szélvihar miatt. Lábait gyorsan szedi. Minél előbb menedék alá akar kerülni. Nadrágját felcsapja sárral. Bosszankodva veszi tudomásul, de nem fordul vissza. Meg sem áll. Csak halad előre. Valami belülről hajtja. Valami megfoghatatlan erő vonzza a part felé. És ekkor pillantja meg őt. Kezei széttárva, feje az ég felé néz és körbe-körbe pörög. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, amint csinálhatna. Szemeit csukva tartja, így nem látja a felé közeledő alakot. Újabb mennydörgés hasítja át az óceánt. Veszély ilyenkor a tengerparton tartózkodni. Szemmel látható, hogy a víz vonzza magához a vihar. Pont, ahogy a férfit vonzza a nő jelenléte. Nem zavarja meg. Nem akarja megijeszteni és kizökkenteni azzal, hogy megérinti.
- Ginny, ideje lenne vissza menni - hangja lágyan csendül fel a viharban. Nem szól újra, tudja, hogy a lány hallotta, amit mondott. Szikrázva csap le egy villám hozzájuk közel. A lány megáll és a fiú felé fordul.
- Meghalt. - most mondta ki először hangosan a történtek óta. A fiú aprót bólint, majd kitárja karjait és hagyja, hogy a lány erősen magához szorítsa. Nem sír. Egy könnycsepp sem hagyja el szemeit. Épp eleget sírt az elmúlt napokban, amit Brighton-ban töltöttek.
- Mehetünk? - a lány felemeli fejét és szomorúan elmosolyodik.
- Ideje végleg elbúcsúznom tőle - megfogják egymás kezét. Fejük fölött tartják az esernyőt, teljesen feleslegesen.
Hangosan csapódik ki az ajtó, ahogy belépnek a ravatalozó ajtaján. Mindenki feléjük fordul. Sajnálkozó tekintetek sokasága. Végig sétálnak a padok között és a legelsőn helyet foglalnak. Erősen szorítják egymás kezét. Olyan, mintha csak ők lennének a teremben. Mintha senki nem nézné őket. Elkezdődik a gyászszertartás. Többen szipogni kezdenek, mikor az elhunyt életéről kezd mesélni a pap. Fájdalmas emlékek hasítanak át a lány elméjében. Elgyötört mosoly jelenik meg az arcán. És egy könnycsepp végig folyik az arcán. De nem a fájdalom miatt sír. Beletörődött abba, ami történt. Elfogadta, hogy többé nem ölelheti magához édesapját. Hogy nem mondhatja el neki problémáit. Hogy nem lehetnek már közös élményeik. Fejét a mellette ülő férfi vállaira hajtja. Örül, hogy közel engedte magához. Kellemes melegség járja át testét, ahogy közelebb húzza magához és szorosan átöleli. Örömmel tölti el, hogy apja ismerhette a férfit, akit szeret.
Négy erős férfi sétál ki középre. Megragadják a koporsó egy-egy oldalát és elkezdik kifelé vinni a teremből. A sokaság követi őket. Arra várnak, hogy a lány is a sor elejére menjen, de nem képes rá. Legyökereznek lábai. Vizsgálni kezdi a tömeget. A családjából mindenki eljött. Régi munkatársak. Gyerekkori barátok. Szomszédok. A sarki bolt eladója és családja. Mindenki, akinek egy kevés kapcsolata is volt az elhunyttal.
A Marin-család parcellájába helyezik nyugovóra. „Szerető apa és férj.” Ez fog a sírkőn nyugodni. Szomorú, hogy csak ennyit örökítenek meg belőle. Ezt fogja bárki olvasni, aki elsétál majd mellette. Sose fogják megtudni, hogy milyen kivételes ember volt.
- Menjünk haza - halkan suttogja a még mindig kezét szorongató férfinek. Felé fordul és kérdőn néz rá. - Haza, Londonba. - halványan elmosolyog, majd bólint és az autó felé kezdi vezetni a nőt.
Halkan telik az autóút Londonig. Mindketten gondolataikba vannak mélyedve. Nem tudják, hogy mit hoz majd a jövő, de abban biztosak, hogy az, ami az elmúlt pár napban történt csodálatos volt. Megnyíltak egymás előtt és végre, hosszú idő után őszinték voltak.
- Ginny, én nem akarom, hogy vége legyen ennek, ami közöttünk van. Tudom, hogy egyikünk sem tökéletes és vannak dolgok a múltunkban, amiről nem beszéltünk, de ennek ellenére és tudom, hogy ez különleges. És olyan nőt, mint te, sose találnék. Még csak hasonlót sem - szemeit nem veszi le az útról, miközben beszél. Légzése egyre szaporább, pupillái kitágulnak, és keze erősebben kezdik szorítani a kormányt.
Ideges. Fél, hogy vajon a mellette ülő nő, milyen választ fog adni. Fog-e egyáltalán valamit mondani. Vagy csak úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Nem az első alkalom lenne, hogy figyelmen kívül hagy egy személyes és komoly megjegyzést. Többször is próbálta erre a témára terelni a témát, de a nő, nem volt hajlandó beszélni erről. De most nem tud elmenekülni. 
- Louis, mit szólnál, ha elvinnél egy igazi randira? - mosolyogva néz a férfire. Szemei csillognak, de nem a szomorúságtól. Inkább izgatottságot lehet kiolvasni borostyán íriszeiből.
- Persze! Enyém a megtiszteltetés kisasszony! - hatalmas vigyor jelenik meg az arcán. Egyik kezébe veszi a nő finom kézfejét és szájához emelve finoman megpuszilja. - Akkor holnap este hét órára készülj el, mert randira megyünk - hangja rejtésen hangzik. Vajon mit tervel ki? Kíváncsi lett a nő, hogy mi jár lovagja fejében, de nem aggódik. Tudja, hogy biztonságos kezekben van. Tudja, hogy bármi történjen holnap, biztos, hogy felejthetetlen este lesz. Mert azzal a férfivel megy el egy romantikus vacsorára, akit kezdett egyre jobban és jobban megszeretni.
- Alig bírom felfogni, hogy tényleg meghalt. Annyira hihetetlen - annyira csendesen szólal meg, hogy alig lehet meghallani szavait. Tekintete a távolba mered. Egy magányos könnycsepp folyik végig elkomorodott arcán. Nem tudja, hogy miért mondta ki hangosan, amit gondolt. Okosabb lett volna, ha megtartja magának. De már mindegy. Kimondta és most inkább hallgat. Az a legbiztosabb, ha nem szólal meg többé és akkor tehetnek úgy, mintha nem történt volna semmi. De meglepetésére az autó lehúzódik az út mellé és leáll a motor. A mellette ülő férfi teljes felsőtestével felé fordul és mélyen a szemébe néz.
- Biztos, hogy haza akarsz menni? Tudod, én benne vagyok abba is, hogy elutazunk valahová és új életet kezdünk. Kitalálunk magunknak egy olyan múltat, amilyet szeretnénk és olyan jövőnk lesz, amit Londonban sose kaphatnánk meg. Ha nem akarsz vissza térni a valósába, akkor ne tegyük. Csak boldognak akarlak tudni - álmodozó tekintete lesz, miközben beszél. Szemei előtt látja, ahogy egy mediterrán városban élnek és boldogok. Egy olyan életet álmodott meg, ami tökéletes lenne. Egy olyan helyen, ahol nem történne velük tragédia, ahol csak az számítana, hogy ők mit akarnak, és nem foglalkoznának a világ többi részével. De nem tehetik meg, hogy csak úgy eltűnnek.
- Louis, te is tudod, hogy nem tehetjük meg. Neked ott a vállalat, amit vezetned kell és én sem hagyhatom cserben az ügyfeleimet. Túl sok ember élete függ tőlünk, ahhoz hogy így lelépjünk. Értékelem az ajánlatod és talán egyszer majd elfogadom, de most szembe kell néznünk a ténnyel, hogy apa meghalt. Gondoskodnom kell Joe-ról és anyáról is. Még ha ehhez van a legkevesebb kedvem - közelebb hajol a férfihoz és szenvedélyesen megcsókolja. Szerette őt. Ehhez semmi kétség nem volt fogható. Vele akart lenni. Vele akarja leélni az életét, de vajon ő is így érez? Vajon felkészült a sok őrültségre, ami a közös életükben lenne miatta?
- Ne aggódj! Londonban is boldoggá tudlak tenni - sokat sejtető mosolyt villant, majd újra a vezetésre összpontosítja a figyelmét. Elmosolyodik. Mikor lett ennyire szerencsés, hogy egy ilyen fantasztikus férfit tudhat maga mellett? Szinte lehetetlennek gondolta, hogy valaha boldog lehet. Túl sok szenvedés érte, hogy azt gondolja, neki is van jó eltéve az életben. De arra sosem számított, hogy a szerelmi élete ilyen lesz. Néha, még most is vannak rémálmai. Néha még most is eszébe jut az, ahogy akkor érezte magát. De nem hagyja, hogy ezek az emlékek erőt vegyenek a jelenen. Nem hagyja, hogy elnyomják azt, amit Louis iránt érez. Nem engedi, hogy máshogyan nézzen saját magára, mert, ahogy a Louis szemével látja a világot és önmagát, minden szebbnek látszik. Boldog lesz. Ideje, hogy ő is megtapasztalja a boldogságot. Nem fogja engedni, hogy bármi is ennek az útjába álljon. Harcolni fog és meg fogja szerezni a boldog befejezését. Most nem fog más döntéseket hozni helyette. A saját életét fogja irányítani. Önmaga lesz és boldog.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Alexis!

    Hagy mondjam el, hogy milyen fantasztikus leírással vezetted fel a szomorú hírt. Nagyon tetszett a tengerpartos jelenet, ami talán kifejezte a lány belsejében is zajló állapotot. Nagyon sajnálom, hogy elvesztette az apukáját, aki egy kivételes személy volt. Viszont nagy öröm Louist és Ginnyt megint együtt látni boldogan. Nagyon tündéri pár és nem tudom mit tervezel számukra, de biztos vagyok benne, hogy még történnek majd meglepő események, AMIKET MÁR IZGATOTTAN VÁROK.

    Puszi, Bianka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Örülök neki, hogy sikert újra olyan résszel érkeznem, ami tetszett! Nagyon hálás vagyok támogatásodért!
      Ismersz, így tudod, hogy sok minden vár még szeretett párosunkra. De ne aggódj, velük talán nem leszek olyan kegyetlen, mint Cassy-vel és Justin-nal voltam. :P

      xxAlexis

      Törlés