2016. 07. 22.

Tizenegyedik Fejezet

Louis Tomlinson:

Ross Copperman - Hunger
Különös dolog a szerelem. Olyankor bukkan fel az életünkben, amikor nem is számítunk rá. Felforgatja a megszokott rutinunkat és olyan dolgokra vesz rá, amit magunktól sosem tennénk meg. De ez a legszebb az egészben. Mert bátrabbá tesz minket. Olyanok leszünk, akik mindig is akartunk lenni. Nem félve a következményektől. Mert csak az számít, hogy a kiválasztott személy boldog legyen. És ez mindent megér. Csak lássam mosolyát. A fény csillogását szemeiben. Kellemes nevetését. Hiányzott az életemből a vidámság, de mióta ő bele csöppent, minden szebb lett. Jobban tudom értékelni az apró örömöket. Türelmesebb lettem és kiegyensúlyozottabb. Ez csak is neki köszönhető, a nőnek, aki mindennél fontosabb. Egyezséget kötöttünk még mikor az első randevúnkra mentünk. Nem kapkodunk el semmit. Mindkettőnknek vannak sebei, amiknek gyógyulni kell. Megegyeztünk, hogy amíg biztosak nem leszünk, érzelmeinkben nem emeljük komolyabb szintre a kapcsolatunkat, de ennek hamar vége lett. Körül-belül kilenc hónap után megkértem a kezét és ő igent mondott. Aztán elkezdődött a hullámvasút. Megtalálni a házat, ahol az esküvő után élhetünk. Megszervezni a tökéletes esküvőt. De sikerrel jártunk. Minden kész lett időre és minden olyan lett, amit mi, ketten akartunk. Nem hagytuk, hogy bármi is közénk álljon. Megbirkóztunk minden elénk kerülő akadállyal. És ma végre a feleségem lesz. Nem is lehetnék boldogabb. A legszerencsésebb férfi vagyok a világon. Megtaláltam az igaz szerelmet és nem hagytam, hogy kicsússzon az ujjaim közül.
- Louis, kész vagy? - húgom hangja húz vissza jelenbe. Kék szemeiből elégedettséget olvasok ki. Örül annak, hogy megtaláltam az igazit és, hogy nem hagytam, hogy a múlt beárnyékolja a jövőmet. Aprót bólintok, majd követem a folyosóra.
- Voltál Ginny-nél? Hogy van? - nagyot dobban a szívem. Őszintén megvallva, kicsit félek. Ginny-nek voltak az utóbbi időben rossz napjai és nem egyszer fordult elő, hogy le akarta fújni az esküvőt. De valahogy mindig sikerült lenyugtatnom és elhitetni vele azt, hogy minden rendben lesz. Pedig én se tudhatom, hogy minden úgy fog lezajlani, ahogy terveztük, mert gondok mindig lesznek. Csak szembe kell nézni velük és megoldani mindet.
- Persze. Csak úgy ragyog! Hamarosan ő is kész lesz, csak még az anyukája beszélni akart vele - a nyakkendőmet igazgatja, miközben beszél. Megfagy bennem a vér. Anne? Itt? Az nem jelenthet jót. Beszélnem kell vele! Meg kell, akadályozzam, hogy bármi olyat tegyen, amit nem lenne szabad.
- Hol vannak? - vállánál ragadom meg húgom, aki ijedten emeli rám égszínkék szemeit. Nem tud válaszolni, mert anya jelenik meg a sarkon, hogy bejelentse, mindenki a helyén van, ideje lenne, ha én is ezt tenném. Hatalmas mosoly van az arcán. Boldog, hogy végre, én is az vagyok. Hiszen tényleg így van. Ginny mellett megtaláltam önmagam. A legjobbat hozza ki belőlem és remélhetőleg ez nála is így van.

Ginnifer Marin:

Mély levegő. Csak tégy úgy, mintha minden rendben lenne és akkor minden úgy is lesz. Csak nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Nincs igaza. Louis szeret. Mindent megtenne értem. Hisz megígérte. És most ott áll a terem közepén, rám várva, hogy a szeretteink előtt megfogadja, hogy szeretni fog, örökkön-örökké. Csak mi a világ ellen. Ez az, ami számít. Semmi más. Csak ő. A tény, hogy engem akar. Hisz ő engem választott. Nem így lenne, ha nem érezne úgy irántam, mint ahogy én iránta. Szeretjük egymást. Ezért kötjük össze az életünket. Ez egy komoly elkötelezettség. Nem vállalna ilyet, ha nem gondolná komolyan. Mély levegő. Csak ne remegne ennyire a kezem. És ne küszködnék a könnyeimmel. Miért történik ez velem? Miért az esküvőm előtt pár perccel kell újra felbukkannia és tönkre tenni? Nem hiszem el! Oké, meg tudom csinálni. Fogom a csokrom és kisétálok a padok között az oltárig és hozzá megyek a férfihez, akit szeretek.
Hófehér kálák sorakoznak a vázában, arra várva, hogy végre a kezembe vegyem őket és elvégezzék a dolgukat. A szoba virágokkal és szalagokkal van díszítve. Egy boldog ara öltözőjeként kellene funkcionálnia, nem pedig egy csődtömegéként. Szánalmas, hogy a legboldogabb napom is elcsesződik. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy kezd egyenesbe jönni az életem. Tévedés. Újabb tévedés.
- Ginny, minden tökéletes! Remek munkát végeztél - Belle ront be. Megdöbben, mikor rám néz. Összeráncolja szemöldökét. Nem érti mi váltotta ki belőlem a félelmet. Ismer. Tudja, hogy valami nincs rendben. Érzi. Látja rajtam, hogy valami felzaklatott. - Mi történt? - hangja komoly lesz. Megfogja a kezem és az ablak alatt elhelyezett kanapéhoz húz. Leülünk. Próbálok értelmes mondatokat kimondani, de nem sikerül. Könnyeim elerednek. Kezeim egyre jobban remegnek. Úgy érzem, hogy valami nagyon erősen szorítja a mellkasom, ami megakadályoz abban, hogy levegőt vegyek. Pánikroham. Ne most. Csak most ne. - Ginny, nyugodj meg, oké! Nincs okod a pánikra. Louis el akar venni feleségül. Családot akar veled, nem mással, hanem veled. Vegyél egy mély levegőt és szedd össze magad! - hangja kemény. Próbálja kiszorítani érzelmeit és tárgyilagos lenni. Tudja, hogy csak ez használ. Tudja, hogy ha indulatosabban rám szól, akkor abba marad az érzés, és minden normális lesz. Aprót bólintok. Felállok és a tükörhöz lépek. Megigazítom a sminkem, míg Belle a hajamat próbálja rendbe hozni. Megfogom a csokor kálát és kisétálok a szobából. Remeg a kezem. Képtelen vagyok lenyugtatni idegeimet. Mindenki feláll a helyére, elindul a zene. Bentről halk sugdolózás hallatszik ki. Alig várják, hogy belépjek. Joe bátorítólag rám mosolyog. Hagyja, hogy rátámaszkodjak. Erősen tart. Nem engedi, hogy elessek. Eszembe jut az este, mikor Scott bulijába indultunk. Már akkor is mellettem állt és erősen fogta a kezem, megóvva a pofára eséstől. Akkor is Louis-hoz vezetett, bár még ezt nem tudhattam. Ahogy belépek a terembe, mindenki feláll. Mosolyognak. Örülnek, hogy végre férjhez megyek. Sokáig azt hitték, hogy ez sosem fog megtörténni és őszintén megvallva, nekem is megfordult a fejembe. De aztán jött ő és minden megváltozott. Mióta elvitt az első igazi randinkra tudtam, hogy vele fogom leélni az életem. Biztos voltam benne, hogy nagy izgalommal fogom várni ezt a pillanatot, de most mégis mehetnékem van. Próbálok mosolyogni, de belül rettegek. Érzem, ahogy egy izzadság csepp végig folyik a hátamon. Ez sosem jelent jót. Nem kellene, hogy ilyen melegem legyen. Klimatizált a helység, és ma sem a legmelegebb idő van Londonban. Megpillantom Louis-t. Most először találkozik tekintetünk, hogy beléptem a terembe. Látja rajtam, hogy valami nem stimmel. Szemöldökét összeráncolja. Tiszta kék szemei most sötétebbnek tűnnek, mint vihar után a tenger. Megtorpanok. Joe kérdőn néz rám. Nem ért semmit. Louis előrébb lép egyet. Aggódva felém nyújtja kezét. Bátyám kezébe nyomom a csokromat. Lehajolok, hogy kikapcsoljam a cipőimet, majd megfordulok, és teljes erőmből rohanok. Mintha az életem múlna rajta. Hallom, amint a nevemet kiáltja. Hallom, hogy hangja megtört. Kétségbeesett. Tudom, hogy most törtem össze életem szerelmének a szívét. De nem tudtam végig menni az oltárig. A hotel halljában még több értetlen tekintettel találom szemben magam. Nem sokszor látnak menekülő menyasszonyt. Ahogy kilépek az épületből hűvös szél csapja meg kimelegedett testemet. Jól eső érzés kerít hatalmába. Mélyet lélegezve kezdek el a part felé sétálni. Megnyugtat a Temze látványa. A hajók békésen úszkálnak. Mintha csak egy átlagos szombat lenne. De hisz az. Legalábbis mindenki másnak. Egyesek dolgozni mennek. Mások a családjukkal töltik a napot és emlékeket gyűjtenek. Nekem azonban az esküvőm napja. Vagyis a majdnem esküvőmé. Biztos, hogy nem fog megbocsájtani. Én se tenném, ha ő tette volna ezt velem.
- Tudtam, hogy itt foglak megtalálni - hangja reszelős. Mintha sokat kiabált volna. Nem merek rá nézni. Félek, hogy utálattal fognak rám nézni gyémánt-kék szemei. Azt nem tudnám elviselni. Túlságosan fájna. Bár megérdemelném. - Nézz rám! - nem követelőzik. Esdeklően szólal meg. Szemeim lehunyom. Nem bírom elviselni a fájdalmat. Kezem a nyakamban lógó medálra csúszik. Szívem még jobban összeszorul. Apa adta nekem. Egy G betűt ábrázol. Fehérarany egy aprócska gyémánttal. A diplomaosztómra kaptam. Hiányzik. El sem tudom mondani mennyire. Neki kellene végig vezetnie az oltárig. Mellettem kellene lennie ezen a napon. - Ginny, kérlek? - könyörög. Kezét állam aláteszi és felemeli a fejem. Tekintetem találkozik az övével. Könnyeim áttörik a gátat. Megállíthatatlanul folynak végig arcomon. Egy megtört férfi áll előttem. Én tettem ezt vele. Miattam szomorú.
- Sajnálom - fejét megrázza, majd erősen magához szorít. Olyan erősen tart, hogy érzem, ahogy összetört lelkem darabkái újra találkoznak és összekapcsolódnak.
- Rossz volt az időzítés. Még várnunk kellett volna - homlokát az enyémnek támasztja. Szemeim még mindig csukva vannak, de tudom, hogy szemeiben még mindig megtalálhatóak a szeretet szikrái.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám? Hisz elszaladtam. Nem tudtam megtenni - suttogok. Kapar a torkom, de nem akarok eltávolodni tőle. Megnyugtat a jelenléte. Nem érdemlem meg őt. Túlságosan jó hozzám.
- Tudok róla, hogy anyukád bement hozzád. Mit mondott? Mitől gondoltad meg magad? - még mindig erősen ölel. Mellkasomon érzem szívverését. Ideges. Fél, attól, amit mondani fogok. Tudja, hogy mit mondott nekem anya. De hallani akarja tőlem is.
- Azt mondta, hogy képtelen leszek arra, hogy boldoggá tegyelek. Hogy jobbat érdemelsz, mint én. Hogy sose lett volna szabad engedjem, hogy szeress. És a legrosszabb, hogy igaza van - elakad a hangom az újabb feltörő könnyektől. Nem bírok tovább beszélni. Kezei, ha lehet, még szorosabban ölelnek.
- Nekem úgy vagy jó, ahogy vagy! Boldoggá teszel! Már a puszta létezéseddel. És ha nem akarod, nem lesz esküvő. Majd a városházán aláírjuk a papírokat. Azzal is megelégszem, ha innentől kezdve Mrs. Tomlinson-nak hívhatlak - mosoly jelenik meg az arcán. Őt végig ez érdekelte. Hogy végre egyezzen a vezetéknevünk. Apró mosoly jelenik meg az arcomon. Tudja, hogyan nyugtasson meg, hogy hogyan vigasztaljon meg. Nem engedhetem, hogy kicsússzon a kezeim közül. Muszáj, hogy az enyém legyen. Nem hagyhatom, hogy más tegye őt boldoggá.
- Szerinted, ha visszamennénk, még megtarthatnánk az esküvőt? - megfeszülnek izmai. Lassan eltol magától és értetlenül néz rám.
- Most őszintén, akarod ezt az egészet? - szemöldökét összeráncolja és elkezdi harapdálni arcának belső részét. Ideges. Ez csak még nagyobb mosolyt csal az arcomra. Aprót bólintok. Szemei kikerekednek. Kezei derekamra csúsznak és a magasba emelve megpörget. Arcára a leghatalmasabb mosoly kerül. Miután lábaim a földre érnek, megragadja kezem és húzni kezd maga után, vissza a hotelhez, ahol végre összeházasodhatunk. Nem törődünk a formalitásokkal. Beviharzunk a terembe, egyenesen az oltárhoz megyünk, ahol az anyakönyvvezető mosolyogva vár. És megtörténik a csoda, amire már nagyon régóta vágytam. Feleségül megyek életem szerelméhez.

2 megjegyzés:

  1. Alexis!

    Nahát! Igazán meglepődtem, hogy ilyen hamar eljött a nap amire reméltem, hogy sor fog kerülni. Együtt izgultam Louissal, hogy mi lesz. Bevallom nem számítottam rá, hogy ilyen jól végződik az egész és valóban hozzá megy. De nagyon örülök, hogy győzött az igaz a szeretet! Nem értem Anne miért tette és akarta elbizonytalanítani Ginnyt ahelyett, hogy támogatná. Hihetetlen egy nő!
    Viszont nagyon izgatott vagyok, hiszen végre lesz egy olyan történet, ami túl mutat a házasságkötés előtti ismerkedésen és beleláthatunk majd a közös életükbe. Nagyon várom a folytatást!

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Mint mindig, most is mosolyt csalt az arcomra a kommented! Nagyon köszönöm!
      Hát igen, úgy voltam vele, hogy egy kis boldogságot ők is érdemelnek és ideje lenne egy kicsit valóságosabb történetet kreálnom...
      Engem is meglepett, hogy így alakítottam a dolgot, de szerintem érdekesebb egy házas pár élete, hogy mivel kell megbirkózniuk, stb. De persze még meglátjuk, hogy hogyan fog alakulni a dolog. Tudod, nálam ezt sose lehet tudni!

      xxAlexis

      Törlés