2016. 09. 09.

Tizennegyedik Fejezet

Louis Tomlinson:

The Sweeplings - In Too Deep
Az ember a családjáért mindent képes megtenni. Ha kell, az éjszaka közepén kocsikázik körbe a városon, hogy nyitva találjon egy boltot, ahol cseresznyés gumicukrot lehet kapni. Nehéz feláldozni az igényeinket és a vágyainkat azért, akit szeretünk. Nehéz kikelni az ágyból és nyitva tartani a szemeink, mikor legszívesebben aludnánk. De megtesszük. Mert fontos nekünk a másik és, mert szeretjük. Sokáig nem hittem, hogy lehet valakit ennyire szeretni. De Ginny mellett megtanultam, hogy igenis létezik feltétel nélküli szeretet. Bármit képes lennék megtenni azért, hogy biztonságban tudjam.
Kezeimet összekulcsolva magam előtt nézek ki az irodaház ablakán. Egész nap megbeszéléseim vannak. Nem halogathattam tovább. Muszáj volt bejönnöm a céghez, hogy pontot tegyek bizonyos ügyletek végére. Elvégre én vagyok a vezérigazgató. Vezetnem kell a vállalkozásomat, mielőtt még valaki tönkre teszi. 
A nap már rég lement. Felhők takarják el a csillagokat és holdat. Fáradt vagyok. Teljesen kimerültem. Az agyam nem működik. Képtelen vagyok még egy döntést is meghozni. Túl hosszú volt ez a nap. Alig várom, hogy haza menjek és Ginny élménybeszámolóját hallgassam. Az volt a terve, hogy elmegy és bevásárol pár dolgot a babának. Belle segítőkészen felajánlotta, hogy felügyelni fogja és végig vele tart, ami megnyugtatott. Tudtam, hogy mellette biztonságban van. 
Kezembe veszem a telefonom és a hangpostában lévő üzeneteimet kezdem lehallgatni. Ha értekezletem vagyok, sose viszem magammal, hogy teljesen a téma tárgyára tudjak figyelni és ne zökkenjek ki. Ginny üzenetét hallgatom épp. Örömmel mesél arról, hogy tökéletes babakocsit talált, amit persze majd csak a jelenlétemben fog megvenni, hogy én is kivehessem a részem mindenből. Újabb üzenet, amiben a babaruhák széles választékáról áradozik. Szerettem hallgatni a hangjában ezt az örömöt, ami az utóbbi hetekbe lett jellemző rá. Visszakapta az életkedvét. Újra önfeledten boldog és izgatott.
Meglepődök, mikor Belle hangját hallom meg a hangszóróban. Kétségbeesett. Ginny-vel történt valami. Könyörög, hogy vegyem fel a telefont. Lefagyok. Képtelen vagyok bármit is tenni. Megkövülten állok az ablak előtt és nézem, ahogy szeretett városom nyugovóra tér. A házak fényei egymás után alszanak ki. A telefon kijelzőjére nézek. Az üzenetet 20 perce hagyták. Tárcsázni kezdem Belle-t. Egyből felveszi. Elhadarja, hogy hol vannak, majd kinyomja a telefont, azzal a mondattal, hogy azonnal menjek oda. Szüksége van rám. Rohanni kezdek. A lift hívógombját, legalább százszor megnyomom. Csiga lassan vánszorog, pedig 1 perc alatt ér a legfelső szintre. Feltépem a kocsi ajtaját és teljes gázzal a kórházhoz tartok. Szerencsém van, hogy szinte alig vannak az utcákon. Percek alatt megérkezem. Szinte a sürgősségi bejáratánál parkolok le. Ahogy belépek, meglátom Belle-t. Szemei alatt el kenődött a sminkje. Ahogy megpillant, feláll, és szorosan magához ölel. Meg fogja a kezemet és elkezd maga után húzni. Ahogy haladunk a folyosón, minden kezd elcsendesedni. A leghátsó szobához vezet. Megáll az ajtó előtt. Bátorítólag rám mosolyog. Kinyitja, de nem megy be. Belépek és hallom, ahogy kattan a kilincs. Csak ketten vagyunk bent. Mikor megpillantom, ahogy az ágyon fekszik, összeszorul a szívem. Az oldalára van fordulva. Kezét növekvő hasán pihenteti. Szemei csukva vannak. Közelebb lépek és apró csókot lehelek az arcára. Egy könnycsepp folyik végig az arcán. Nem nyitja ki szemeit. Kinyújtja az egyik kezét, hogy megfogjam. Hogy támaszt nyújtsak neki. Finom fejére teszem a kezem, hogy amennyire csak tudok közel legyek hozzá. Szaggatottan levegőt vesz. Nem tudom, mi történt, de most csak az érdekel, hogy mellette legyek. Nemsokára biztosan jönni fog egy orvos és mindent elmagyaráz. Simogatni kezdem homlokát, amitől még több könnycsepp folyik le meggyötört arcán.
- Mr. és Mrs. Tomlinson? - egy középkorú férfi lép be a szobába. Némán bólintok. Látom az arcán, hogy rossz hírt hozott. A szemei árulják el. Bármennyire is próbál semleges arckifejezést felvenni, látszik, hogy bántja az, amit nekünk szán. Lassan beszél. Nem használ szakzsargont. Egyszerűen elmagyarázza, hogy mi történik és, hogy milyen lehetőségeink vannak. Ginny hangosan zokogni kezd. Erősen szorítja a kezemet. Szinte az életéért kapaszkodik. Az orvos távozik. Nem bírom tartani magam. Engedem, hogy könnyeim áttörjék a felhúzott gátat. Nem bírja elmém felfogni. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Teljesen le vagyok sújtva. Fel kell, hogy álljak. Nem bírok egy helyben maradni. Ginny a nevemet mondja, de nem megy. Nem tudok ott ülni és nem csinálni semmit. A folyosón egy elhagyatott részhez megyek. Teljes erőből a falba ütök. Ekkor tűnik fel a sarkon anya. Aggódó tekintete, rémülté válik, amint meglát. Odasiet hozzám és szorosan magához ölel. Körkörös mozdulatokkal simogatni kezdi a hátamat. Pont úgy, mint gyermekkoromban.
- Nyugodj meg. Beszélj hozzám - próbálom elfordítani a fejemet, de kezei közé veszi és kényszerít, hogy belenézzek a szemébe.
- Valami baj van a babával - nem tudok többet mondani. Képtelen vagyok hangosan kimondani. Anya nem kényszerít. Elenged és besétál Ginny-hez. Hallom, ahogy zokog. Hallom hisztérikus sírását. Hallom, ahogy darabokra törik a szíve. És érzem, ahogy egy darab meghal belőle. Letörlöm könnyeim és visszamegyek hozzá. Anya mellette ül az ágyon és erősen tartja. Mellettünk van. Bármiről is legyen szó, megjelenik és erőt ad nekünk. Összetartja a családunkat. Ő segít át minket a nehézségeinken. De most ő is könnyeivel küszködik. De erős marad. Ginny miatt és miattam. Az orvos újra megjelenik. Papírok vannak nála. Rengeteg papír. Nagyon rossz előérzetem van. Ezek az eredmények, örökre megváltoztathatják az életünket.
- Ginnifer, megérkeztek a pontos eredmények. Több szakértővel konzultáltam és sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy a kisbabája osteagenesis imperfectában szenved, ami azt jelenti, hogy veleszületett születési rendellenessége van. Ami azt jelenti, hogy gyengék és nagyon törékenyek csontjai, elmeszesedett a koponyája és nem növekedett a combcsontja, valamint nincs magzatmozgás. Ez az, ami feltűnt magának. Nagyon sajnálom. - együtt érzően rám néz. Megmutatja a felvételeket, amik a legutóbbi vizsgálat óta készültek. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem vették észre hamarabb. Miért vártak eddig?
- Milyen lehetőségeink vannak? - hangom rekedtes. Nehezemre esik a beszéd. Mélyet sóhajt. Bocsánat kérően néz Ginny-re. Innen tudom, hogy semmi esélyünk. Ennyi volt.
- Mivel, a méhen belül is eltörhetnek a csontjai, nagyon kevés esély van, arra, hogy természetes úton szülessen meg a terhesség végén. Azt javaslom, hogy minél hamarabb hozzuk világra, hogy - nem fejezi be. Nem tudja kimondani ő sem. Ginny üveges tekintettel mered maga elé. Kezeit hasa köré fonja. Fejét nemleges rázni kezdi.
- Nem. Kivan zárva, hogy ez a baba most megszülessen. Még túl korai - suttogva szólal meg. Leguggolok az ágy mellé. Óvatosan megfogom a kezét. Önkénytelenül is a szemembe néz. - Louis, azt nem élné túl - elszorul a hangja. Szemei könnyekkel telnek meg.
- Tudom - én is a könnyeimmel küszködöm. - Viszont, téged nem veszíthetlek el - erősen magamhoz ölelem. - Mennyi esély van a túlélésre? - az orvos a papírjaiba mélyed, hogy pontos választ adjon, de mindannyian tudjuk a válaszát. Becsukom a szemem. Ginny szívverése kihagy egy ütemet, mikor meghallja, hogy 10% esély van arra, hogy túlélje a kisbabánk azt, hogy megszülessen. 10%.
- Legyen hát - lemondó a hangja. Az orvos bólint, majd távozik a szobából, anya kíséretében. - Annyira sajnálom - sírja. Összeszorul a torkom. Még erősebben vonom magamhoz.
- Erről te nem tehetsz. Nem a te hibád. Semmit nem tehetünk - hangos mennydörgés töri meg a külvilág csendjét. Ezzel együtt orvosok hada lép be a szobába és elkezdik Ginny-t előkészíteni a műtétre. Engem elküldenek. Erőtlenül támolygok ki a folyosóra. Hátamat a falnak támasztom. Lábaim összecsuklanak, így esetlenül kerülök a földre. Egyik lábam kinyújtom, míg a másikra fáradtan támasztom kezem, hogy megtartsa a fejem. A szobából, csak Ginny sírása hallatszik ki. Kinyílik az ajtó és a műtők felé kezdik tolni. Nem engedi az orvos, hogy vele menjek. Még csak a közelbe se mehetek a sterilizálás miatt. Csak ott ülök és várok. Eltelik fél óra. Egy óra. Másfél, mire újra megjelenik egy nővér, aki kék műtősruhát visel. Megáll előttem és felém nyújtja a kezében lévő ruhákat. Felköti a fejemre a műtőssapkát és bevezet egy szobába, ahol Ginny fekszik egy ágyban a kezei között tartva a kislányunkat. Visszatartja a könnyeit és elcsukló hangon énekel neki. Becsatlakozom, és csak ekkor veszi észre, hogy ott vagyok.
- Gyere, nézd meg milyen gyönyörű - óvatosan leülök mellé. Őt is átkarolva, tartom mindkettejüket. Egy orvos a sarokban áll és figyeli a monitorokat. Az életjeleket jelző gép, hangosan sípolni kezd. Kikapcsolja. Ez a jel, hogy ideje elbúcsúznunk.
- Viszlát, tündérem - apró csókot lehelek a homlokára. Még utoljára magamhoz ölelem. Majd az orvos szinte kitépi Ginny kezéből a gyermekét. Tehetetlenül ülünk és nézzük, ahogy elviszik és soha többé nem hozzák vissza. Örökre elvesztettük.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Nem akarom elhinni, ami történt. Oh, te jó ég!!! A baba akit annyira vártak, elveszítették. Ez nagyon megrendítő! Annyira sajnálom!Remélem ezek után nem fog félni gyermeket vállalni és remélem, hogy hamar enyhül a fájdalom.Viszont annak örülök, hogy Ginnynek nem esett baja. Hát nagyon kíváncsian várom a folytatást el sem tudom képzelni mi fog történni ezek után.

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Igen, tudom. Megrázó esemény, de ez is csak még életszerűbbé teszi őket. Mert a világ nem egy tündérmese, ahol csak a rossz emberekkel történnek rossz dolgok. Sőt! Inkább a jó emberekkel történik több rossz. A továbbiakról nem árulok el semmit, de az biztos, hogy nem lesz egyszerű felállni egy ilyen csapás után.

      xxAlexis

      Törlés