2016. 10. 14.

Tizenhatod Fejezet

Daughter - Smoke
Sok ember érez úgy, hogy a család, áldás és átok egyszerre. Örömöt és fájdalmat okoznak nekünk. Lehetetlen eligazodni rajtuk. Néha a távolságtartás tűnik a tökéletes megoldásnak, de ha valami bánatunk van, vagy valami felejthetetlen dolog történik velünk, ők az elsők, akiket felhívunk és elújságoljuk a hírt. Mert a család, mindig velünk marad. Nincs választásunk. Örökké együtt maradunk, mert a vér, összeköt. Ezért osztunk meg velük mindent. Hogy emlékeket gyártsunk, amik még szorosabbá teszik a kapcsolatot.
A nézőtéren izguló családtagok várják, hogy megláthassák az apróságokat a színpadon. Minden apuka kezében telefon van, hogy felvehessék gyermekeik szereplését. Az anyukák könnyeikkel küszködnek és csak arra tudnak gondolni, hogy miért repül ennyire az idő. A terem ajtói bezáródnak. A világítást lekapcsolják és kezdetét veszi a műsor. Mindenki a jelenben van, egy nő kivételével, akinek szemei továbbra is az ajtóra vannak szegezve. Várja, hogy valaki megjelenjen. Hogy megossza vele is a pillanatot. Gyenge szorítást érez a karján. Odakapja tekintetét és férje együtt érző szempárjával találja szembe magát.
- A lányunkat nézd. Majd ha híres énekes lesz, elmesélhetjük, hogy már pelenkás-kora óta erre edz - halkan suttog a nő fülében, aki egy jól eső nevetést próbál elfojtani. Öt év házasság után, még mindig úgy tekintenek egymásra, mint a szerelmesek. Pedig már rengeteg minden mentek keresztül. De sose adták fel. Kitartanak egymás mellett jóban és rosszban. Bármi kerüljön eléjük. Összekulcsolják ujjaikat és nézik az előadást. Elégedett mosoly ül ki a férfi arcára, de tudja, hogy nem nyugtatta meg feleségét teljesen. Tudja, hogy továbbra is arra gondol, hogy miért nem jelent meg az a személy, akit a legjobban várt.
- Ginny, nagyon köszönjük a segítséget a jelmezekkel. Nélküled nem sikerültek volna ilyen jól - hatalmas mosollyal az arcán mond köszönetet a tanárnő. Hálásan kezet ráz a nővel, majd tovább áll, hogy a többi anyukának is megköszönje a munkáját.
- Szerinted mikor kellene megmondanom neki, hogy varrattam a ruhákat? - hatalmas mosoly kerekedik az arcán, mikor férjéhez fordul. Mindketten felnevetnek, de figyelmük hamar elterelődik, mikor kislányuk felbukkan a színpadon. Gyorsan leszalad a lépcsőn és egyenesen apukája ölébe ugrik.
- Nagyon ügyes voltál kincsem - anyukája hatalmas puszit nyom az arcára és próbálja a könnyeit takargatni.
- Na, hol a kedvenc unokahúgom - Joe hangja mindenkit kizökkent a merengésből és a szülőket is mozgásra sarkalja. Mindenkit a kijárat felé kezdenek terelni, hogy megvendégeljék barátaikat, azért, hogy vették a fáradtságot és eljöttek egy 3 éves óvodai szereplésére. Ahogy a kis tömeg elindul az autók felé, a két testvér hátra marad. Mélyen egymás szemébe néznek, mire a lány fivére nemlegesen megrázza a fejét. Tudja, hogy ezzel nagy bánatot okoz húgának, de nem tud mit tenni. Esélye sem volt. Nem tudott segíteni abban, hogy a kívánsága valóra váljon. Rettenetesen érezi magát. Olyan, mintha csődöt mondott volna bátyként. Pedig megfogadta magának, hogy bármi legyen segíteni fog húgának. De most nem sikerült. 
Boldog nevetés hallatszik a nappaliból. A vendégek nagyon jól érzik magukat. Mindenki, kivéve a házigazdát. Lassú léptekkel meg lefelé a lépcsőn. Kislányát csak nagy nehézségek árán tudta ágyba imádkozni. Túlságosan izgatott volt, ahhoz, hogy aludjon, de a két esti mese megtette a hatását és mély álomba szenderült. Leül a legalsó lépcsőfokra. Csalódottnak érzi magát. Nem gondolta, hogy érezhet még így. Az utóbbi három év volt élete legszebb időszaka. A folyosón megjelenik egy sziluett. Testvére aggódva néz rá.
- Minden rendben? - lassan közeledni kezd felé. Aprót bólint, de a szemében csillogó könny nem győzte meg a férfit. Leül mellé. Válluk összeér. Nem mondanak semmit, csak ott ülnek. Tudják, hogy a másik mire gondol. Nem szükséges, hogy beszéljenek. Túl jól ismerik egymást. - Beth kisbabát vár - félénk mosoly jelenik meg az arcán. A félhomályban még helyesebbnek tűnt, mint napfényben. Húga szemei könnyel telnek meg. Boldogan húzza közelebb magához. Tudta, hogy már lassan egy éve próbálkoznak azzal, hogy családot alapítsanak. Ő volt az első, akinek elmondta bátya attól való félelmét, hogy nem lehet gyerekük. Hál’ Istennek, megcáfolódott. 
- Gratulálok! Ha bármi kell, szólj és segítek - belekarol testvérébe. Továbbra sem néznek egymásra. Az utcáról és a mellettük lévő szobából beszűrődő fények, meghitt környezetet teremtenek. Mikor gyerekek voltak sokszor beszélgettek így. Egymás szobájába másztak be az éjszaka közepén. Nem kapcsolat villanyt, nehogy szüleik meglássák. Aztán egyszer csak Ginny eltűnt és minden megváltozott. Évekig nem beszéltek, mert nem tudtak kapcsolatot teremteni. Túl messze voltak egymástól.
- Sajnálom, hogy nem jött el. Tudom, hogy mennyire szeretted volna, ha itt van ma este. Próbáltam rá venni, de hajthatatlan volt - most először fordul húgához, aki üres tekintettel mered a semmibe.
- Nem a te hibád. Nekem kell beszélnem vele - hangja megtörten csendül fel. Könnyeivel küszködik, már nem először az nap este. - Gyere, menjünk vissza. Már biztos hiányolnak minket - feláll, és bátyja felé nyújtja kezét. Felhúzza a lépcsőről és bemennek a többiekhez és úgy tesznek, mintha az előbbi beszélgetés meg se történt volna. Mosolyognak, de gondolatba mindketten máshol vannak. Egy olyan emlékben, ahol már nagyon régen nem jártak. Egy olyan helyen, ahol megváltozott az életük és megszűntek gyerekek lenni.


Idegesen ül egy nő az autójában. Nem mer kiszállni, mert tudja, hogy bármi is fog történni, az hatással lesz a jövőjére. Mélyeket lélegez. A ház látványa rengeteg emléket idéz fel. Olyanokat, amik mélyen eltemetve éltek az emlékezetében. Próbálta elfelejteni őket, de nem tudta. Fájdalmas emlékek, de ezek formálták azzá, aki ma. Nem tehetett ellenük semmit. De ahhoz, hogy ténylegesen tovább tudjon lépni, beszélnie kellett valakivel, aki pontosan ismerte az emlékeket. Akinek a segítségét várta, de sosem kapta meg. Kiszállva az autóból, hideg szél csapja meg arcát. Erőteljesen kopog be a bejárati ajtón. Ebben a házban nőtt fel, de mégis idegennek tűnik. Hallja, amint elfordul a kulcs a zárban. Meglepett idős hölgy áll előtte. Rengeteget öregedett az édesanyja. Joe esküvője óta most találkoznak először. Annak már lassan 3 éve. Nem szólnak egymáshoz. Nem ölelik meg egymást. A hölgy csak arrébb áll ezzel jelezve, hogy bemehet a házba. A társalgószobában foglalnak helyet. Édesanyja teás csészét tesz elé. Nem kérdezi meg, hogyan issza a teát, mivel tudja. Csendben ülnek. A hallban lévő antik állóóra halkan jelezni kezd. Nem tudják, hogy mit kellene mondaniuk. A csend fájdalma mindkettejüknek.
- Nagyon szerettem volna, ha ott vagy pénteken a fellépésen - végül a lány töri meg a csendet. Kérdőn néz anyjára. Nem tudja, mit várjon. Már nagyon régóta nem ismeri az előtte ülő nőt.
- Nem tudtam elmenni. Túl hosszú az út Londonig - hangja érzelemmentes. Nem néz lányára. A falon lógó képeket szemléli.
- Te is tudod, hogy ez gyenge kifogás. Joe innen indult el az előadásra. Mondtam, hogy maradhatsz nálam éjszakára - finoman leteszi a csészét a dohányzóasztalra. Teljes testével anyja felé fordul. Éhezik a szeretetére. Hiányzik neki.
- Nem akartam teher lenni - először néz lánya szemébe, mióta az belépett az ajtón. Összeszorul a szíve, hogy ilyen megtörtnek látja. Nem ilyennek nevelte. Erősnek és magabiztosnak. Olyannak, aki nem panaszkodik, és nem kérdőjelez meg semmit, hanem elfogadja azt, ami van.
- Az Isten szerelmére, hisz az unokád. Az én lányom - erőteljes a hangja, de még így is kicseng belőle, hogy elnyomja a könnyeit.
- Nem. Ez nem igaz - megkeményednek a nő vonásai. Egyenes háttal felül a fotelban. Összehúzza szemeit. Látja lányán, hogy összetörte a szívét. De ez az igazság. Mariana, nem volt az unokája. Ő valaki más unokája volt. Egy másik család tagja és nem az övéké.
- Ezt nem mondhatod komolyan - egy árva könnycsepp folyik végig az arcán. Érezte, hogy belül darabokra tört. A saját anyja tagadja meg. - Először engem dobsz el, most meg a lányomat. Mi bajod van neked? - kétségbeesett a hangja. Nem dühös. Nem érez haragot. Egyszerűen csak megbántottnak és árvának érzi magát.
- Ne beszélj ilyen ostobaságokat Ginnifer. Sosem tagadtalak meg. Te választottad azt az utat. Én sose akartam, hogy elmenj. De túl makacs vagy ahhoz, hogy ezt belásd - aprót kortyol a teájából. Leteszi a csészét, mert látja lányán, hogy ki fog borulni azon, amit mondott. De meglepődik. Ginny hátra dől a kanapén és üres tekintettel mered az asztalra. Nem mond semmit. Nem tesz semmit. Csak ül, mert képtelen felfogni azt, amit hallott. Lehetetlen, hogy így emlékezzen az anyja arra, ami történt.
- Te küldtél el bentlakásos iskolába, mert kifogásolhatónak találtad a viselkedésemet. Engem tartottál felelősnek azért, mert megerőszakoltak. 16 éves voltam és az anyám vigasztalására és szeretetére vágytam. De te elküldtél - meg sem próbálja takargatni fájdalmát. Könnyei megállíthatatlanul folynak végig megtört arcán. Anyja szemei kikerekednek. Értetlenül néz rá.
- Én nem pont így emlékszem. Az iskolából hívtak fel, hogy kikezdtél egy tanárral és… Édes Istenem! - kezeibe temeti arcát. Hogy, hogy nem a lányának hitt? Hisz mindig úgy nevelte, hogy igaz mondó és őszinte legyen. - Én, én annyira sajnálom - feláll és lányához rohan. Erősen magához szorítja. Tudnia kellett volna, hogy hazugság az egész. A lánya mellett kellett volna lennie. Minden az ő hibája. Mindent ő tett tönkre.
- Ezt mondták neked? És te inkább hittél egy idegennek, mint nekem? Miért? - hangja elcsuklik többször is mire fel tudja tenni a kérdést. De nem tolja el magától az anyját. Túl régóta várt arra, hogy megölelje. Nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a meghitt pillanatnak.
- Nem tudom. Annyira sajnálom drágám - még közelebb húzza magához lányát. Tudja, hogy egy öleléssel nem pótolja be az elvesztett éveket. Tudja, hogy keményen kell dolgoznia azért, hogy újra bízni tudjon benne lánya.
- Valamit még tudnom kell - finom kibontakozik az ölelésből. Látni akarja az anyja arcát miközben felteszi a kérdést. - Miért mondtad azokat a rémes dolgokat nekem az esküvőmön? - az anyja lesüti szemeit. Lassan vesz levegőt. Nem szólal meg. Próbálja összeszedni a gondolatait, sikertelenül. Képtelen beszélni. Nem akarja megmondani a lányának az igazat. Pedig muszáj lesz. Nem hazudhat tovább.
- Mert nem akartam, hogy Louis felesége légy - hangja nem remeg. Határozott. Őszinte. És épp ezért fáj a legjobban Ginny-nek. Mert az anyja komolyan mondja.
- De miért? - értetlenül megrázza a fejét. Elképzelni sem tudja, hogy mi lehet édesanyja indoka. Mit tudhat, amit Ő nem tud. Ennek semmi értelme. Hisz, alig ismeri Louis-t.
- Mert Dean-hez kellett volna férjhez menned - Ginny-ben benn akad a levegő. Képtelen arra, hogy bármit is mondjon. Honnan? Hogyan? Miért? Ez lehetetlen. Döbbent tekintettel néz anyjára. Nem tud megszólalni. Anyja finoman megsimítja az arcát. Együtt érzőn rá mosolyog. - Drágám, te is tudod, hogy igazam van - tekintete sokat sejtető. Szóval tudja mi történt az alatt az évek alatt, amit olyan gondosan próbált elfelejteni. Senki nem tud róla. Még Louis-nak sem mesélt Dean-ről. Okkal. Nem akarta, hogy bárki is tudjon róla. Istenem! Ez mindent megváltoztat. Ez nem történhet meg. Idegesen feláll. Felveszi a kabátját. Kilép a házból. Beindítja a járművet és elhajt. Mintha ez a beszélgetés sose történt volna meg.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Egyszerűen bámulatos, ahogyan át tudod adni az egész hangulatát! Nagyon tetszenek a leírásaid és az a hogyan fogalmazol. Van benne egy finom művésziesség, amit nagyon kedvelek és hatással van rám. A zene és a kép külön fantasztikus. Nagyon érdekes dolgok derültek ki ebben a részben is számunkra. Mindig meg tudsz lepni minket. Nagyon jó látni, hogy mennyire szeretik a lányukat Louisék és azt is, hogy Joe és Ginny is, hogy szeretik egymást.
    Meglepett, hogy Ginny elment az anyjához, hát még az ami kiderült. Nagyon durva, ami 16 éves korában történt a lánnyal és, hogy a saját anyja nem hitt neki. De örülök, hogy végre megbeszélték és remélem ez egy új kezdet lesz számukra és harcolni fog az anyja, hogy visszanyerje a lánya bizalmát. Arra pedig rettentően kiváncsi vagyok, hogy ki az a Dean és lesz e még jelentősége.

    Puszi, Bianka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Nagyon megtisztelve érzem magam, hogy ilyen jelzőkkel illetsz. Még mindig hihetetlen számomra, hogy valaki ilyen módon fogalmaz az írásomról. Köszönöm!
      Hát igen, tudod, hogy szeretem a váratlan fordulatokat és a múltban eltemetett titkokat. Ez már a védjegyem is lehetne akár. :)
      Remélem a folytatásban kapott válaszok kielégítőek lesznek és minden értelmet nyer!

      xxAlexis

      Törlés