2016. 10. 25.

Tizenhetedik Fejezet

Josef Marin:

Ed Sheeran - The Man

A testvéri kötődés fontos, hogy már gyerekkorban kialakuljon. Fontos, hogy ismerjük egymást és törődjünk egymással. Tudnunk kell, hogy bármi gond legyen is a testvérünk ott lesz és segít nekünk. Ennek idővel csak erősödnie kell. Ezért is fontos nekem, hogy a gyerekeim jó kapcsolatban legyenek. Ezért követek el mindent, hogy meglegyen közöttük egy olyan barátság, amit senki és semmi nem tud elválasztani. Hálás vagyok az égnek, hogy Ginny-vel mai napig ilyen a kapcsolatom. Nem tudom, mit kezdenék nélküle. Tudom ez furcsa, hogy a húgomban bízom meg a legjobban, de vannak dolgok, amiket csak ő tud, és ez így a legbiztonságosabb. Ez nem jelenti azt, hogy Beth-ben, a feleségemben nem bízom. De a testvéri köteléket semmi nem tudja megszakítani.
- Joe? - meglepődök, hogy megszólít. Mit keres a galériában? Megfordulva látom, hogy fel van zaklatva. Intek, hogy találkozzunk az irodában. Felakasztom a kezemben tartott képet a falra, és követem húgom.
- Mi a baj? - összekulcsolom kezeim, mellkasom előtt. Nem játssza el, hogy nincs igazam. Fáradtan leül egy székre. A padlót kezdi szemlélni. Megtörtnek tűnik. Mintha valami emésztené.
- Anya, tud Dean-ről - érzelemmentes a hangja. Tekintete üveges. Szemöldöke ráncba szalad, ahogy gondolkozik. Nem tudok megszólalni. Meglep a dolog. Már több mint 10 éve ki sem ejtette a nevét. Még csak nem is gondolt rá. Nem volt ideje. Túlságosan elfoglalta, hogy boldog legyen a családjával.
- Honnan tudod? - értelmetlen kérdésnek tűnik, de nem tudok jobbat kinyögni. Leülök a mellette lévő székre és várom, hogy válaszoljon. Mélyet lélegzik. Szemeit lecsukja, és úgy tartja őket. Eltorzul az arca.
- Ő maga mondta. Elmentem hozzá, hogy megbeszéljük a nézeteltéréseinket. Mint kiderült, azért nem vesz tudomást a lányomról, mert nem Dean az apja - hisztérikusan felnevet, de látom rajta, hogy a könnyeit próbálja takargatni. Fájdalmai vannak. Újra összetört. Pedig még csak nem is találkozott vele. Pedig csak a nevét mondta ki. Leguggolok elé. Kezeim a térdén pihentetem.
- Ne félj! Nem tehet semmit! Te Louis felesége vagy és van egy gyönyörű kislányotok. Erre koncentrálj! - felemeli tekintetét és mélyen a szemembe néz. Már nem próbálja meg takargatni könnyeit. Szabadjára engedi őket. De mégis hálát látok a barna szempárban. Feláll és megölel.
- Nem engedheted, hogy megtaláljon! - visszautasítást nem tűrő hangon szólal meg. Vonásai megfeszülnek. Elenged és távozik az irodámból. Ez mégis mit jelentsen? Mit kellene tennem? Megkeresni és megölni? Ezt igazán nem várhatja el tőlem Ginny. De valamiért, ez az érzés egyre csak erősödik bennem. Egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy valami olyat tegyek, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.

Ginnifer Marin-Tomlinson: 
Visszaemlékezés

Hatalmas vihar tombol kint. Életveszély ilyen időben vezetni. De még sincs más választásom. Muszáj eltűnnöm innen. Nem maradhatok itt tovább. De hova menjek? Nincs senkim. Teljesen egyedül vagyok.
A könnyeim megállíthatatlanul potyognak. A kezem remeg a félelemtől. Hangos dudaszó ránt vissza a jelenbe. Beszállok a taxiba, de nem tudok neki mit mondani. A sírástól és a félelemtől, nem bírok megszólal. Nagyra nyílt szemekkel néz rám a sofőr. Elképzelni sem tudja, hogy mi bajon lehet. Tekintetét végig vezeti a rajtam és mikor meglátja, hogy a fehér felsőmön vérfoltok vannak, elindul. Nem tudom hova visz, de nem is érdekel. Csak az számít, hogy innen minél messzebb legyek. Nem szabad vissza jönnöm. Többet nem. Ennyi volt. Végleg szakítanom kell vele. Nem bocsáthatok meg neki. Már így is túl sokat néztem el. Most bűnhődnie kell. Az ablakon át nézem a várost, ami semmit nem jelentett nekem, mégis az otthonomnak hívtam. A boltok kirakatai, a sokk és a fáradtság hatására, szemeim elnehezednek és lecsukódnak.
Órák telnek el, mire újra magamhoz térek. A taxisofőr mellettem ül egy széken. Árgus szemekkel figyeli a monitort, ami a szívmozgást mutatja. Megretten, mikor megköszörülöm a torkomat.
- Jól van? - őszintének tűnik a kérdése, de mégsem tudok őszintén válaszolni.
- Igen. Köszönöm, hogy megmentett - felé nyújtom a kezem, hogy hálásan megrázza, de nem viszonozza a gesztust.
- Tudja, az orvos kérdezte, hogy mi történt, de ugye nem tudtam megmondani. Nagy bajban van az, aki ezt tette magával. Azt mondta az orvos, hogy nem ez az első alkalom, hogy bántotta magát - szemei sajnálattal vannak tele. Milyen nevetséges, hogy egy vadidegen törődése, ennyi hálával képes megtölteni a szívemet. Aprót bólintok, de az arcomon végig folyó könnyek többet mondanak minden szónál. Elégedetten bólint, majd megrázza a kezemet és kimegy a szobámból. Egyedül vagyok. Nincs semmim és senkim.
Sose volt még ilyen. De itt az ideje, hogy saját lábra álljak és megoldjam a gondjaimat. Ez így nem mehet tovább. Túl sokáig engedtem, hogy mások döntsenek helyettem. Ideje, hogy végleg felnőjek.
- Miért nem szóltál? - megremegek. Nem tudok megszólalni. Kék szemei villámként ragyognak. Nem kér engedélyt, hogy bejöjjön. Lefekszik mellém az ágyra és szorosan magához ölel. Hiányzott. Nem is tudom, miért szakítottam meg vele a kapcsolatot. Talán azt gondoltam, hogy amiért elmentem otthonról, megutált. De ezek szerint nem. Olyan szorosan ölel, hogy érzem, újra indítja bennem a z élni akarást. Régen volt már, hogy engedtem ennek az érzelemnek. - Majd én vigyázok rád! - Joe hangja megtört. Látom rajta, hogy félt. Hogy mennyire sajnálja azt, hogy nem volt mellettem. Hogy mennyire bántja az, hogy nem szóltam neki. Hogy nem tudott segíteni. Leírhatatlan ez az érzés. Olyan, mintha újra haza találtam volna. Mintha egy hiányzó darabkám a helyére került volna.
- Sajnálom - hangom erőtlen a sok sírás miatt. Nem mondom neki, hogy hiányzott, mert tudja, hogy így van. Kezeim kapaszkodnak belé. - Haza akarok menni - újra sírni kezdek. Hiányzik apa. Hiányzik anya. Hiányzik az, hogy biztonságba legyek. Az a hely, amit az otthonomnak hívtam, hosszú évekig. Nem szólal meg, de érzem izmain, hogy megfeszülnek. Finoman eltol magától. Leszáll az ágyról és leül mellém a székbe. Megfogja a kezem.
- Azt nem lehet, Ginny - nem mer a szemembe nézni, miközben beszél. - Anya nem tudhatja meg, hogy ez történt - nem értem. Összeráncolom a szemöldököm. Elhúzom a kezem. Nem engedi, hogy haza menjek. Nem akarja, hogy elmondjam anyának, ami történt.
- Miért? - egyszerű a kérdés és kézen fekvő. Nem válaszol. Csak feláll. Nyom egy puszit a homlokomra és távozik. - Joe! - hiába kiabálom a nevét. Nem jön vissza. Elment. Egyedül hagyott. Saját bátyám hátat fordított nekem. Úgy tesz, mintha ez normális lenne. Mintha elfogadható lenne, hogy nem segít. Meg kellene védenie. Be kellene fogadnia és gondoskodni arról, hogy többet ilyen ne történjen. A könnyeim újra potyogni kezdenek. Szóval ilyen érzés lehet, amikor lemondanak valakiről. A szívem szakad meg. Szükségem van a családomra. Szükségem van arra, hogy újra otthon legyek. Túl régóta vagyok egyedül. Ez túl sok.
- Kisasszony? - az ajtó felé nézek és egy ápolónő áll és aggódó tekintettel méreget. Bólintok, de nem tudok megszólalni. - Van itt valaki, aki beszélni szeretne önnel - leül a székre. Kezében egy mappa van, tele papírokkal. Alig észre vehetően rápillant. - Dean Thomas - hangja bizonytalan. Nem biztos benne, hogy jól ejti ki a szót. Nem várt reakciót kap. A monitor hangosan sípol. Érzékeli, hogy a szívem megállt egy pillanatra. Szó szerint úgy éreztem, hogy megfagy bennem a vér. - Jól van? - rémülten feláll és ellenőriz mindent körülöttem. Nem tudok megszólalni. Nem értem, hogy talált meg. Hisz, még én se tudom, hogy hol vagyok.
- Ne engedje be - erőtlen a hangom, de érezhető belőle, hogy komoly gondolom, amit mondok. Aprót bólint, majd távozik. Egyedül hagy a gondolataimmal. Együtt hagy a tudattal, hogy megint megtalált. Esélyem sincs, elmenekül. Mindig meg fog találni. Nem menekülhetek előle. De akkor mit tegyek? Hiába mennék a rendőrségre, az anyja úgy is elintézné és semmi nyoma nem lenne a feljelentésemnek. Kiállni nem merek ellene. Az biztos, hogy az életembe kerülne. Erőteljes kopogás az ajtón ránt vissza a jelenbe. Nem szólalok meg. Úgy teszek, mintha aludnék. Nincs energiám egy újabb látogatóhoz. Becsukom a szemeim és az oldalamra fordulok. Hallom, ahogy kinyílik az ajtó. Parfümje egyből belengi a szobát. Bárhol megismerném ezt az illatot. A nő, arra az oldalra sétál, amerre fordultam. Leül a székre.
- Tudom, hogy fent vagy. Kérlek, ülj fel. Beszélnem kell veled - hangja határozott, visszautasítást nem tűrő. Hogy csinálja? Hogy tud mindig ennyire magabiztos lenni? - Ginnifer, kérlek - egy árnyalattal lágyabban szólal meg. Mélyet sóhajtva kinyitom a szemem. Összeszorítom a fogaimat, hogy fel tudjak ülni. Most kezem csak érezni, hogy mennyire elgyengült a testem. Eddig fel sem tűnt, hogy fájdalmaim vannak. - Édes Istenem! Mi történt? - szája elé teszi a kezét. Szemeiben látom, hogy őszinte a döbbenete. Ő sem gondolta volna, hogy ilyenre képes a fia.
- Lelökött a lépcsőről - nem részletezek semmit. Pontosan tudja, hogy nem ez az első eset, hogy megvert. A saját szemével látta, amint Dean pofon vág. De nem tett semmit. Megigazította a felsőjét és ment tovább, mintha ez természetes lenne.
- Ennek véget kell vetni - nem mozdul. Merengő tekintettel néz rám. Látom rajta, hogy próbál valami alternatívát kitalálni erre az egészre. - Nem mész többet a közelébe. Kapsz egy csekket, amivel rendezni tudod a számlákat és még marad annyi, hogy egy pár hónapig gondok nélkül meg tudj élni egy új lakásban, ami messze van a fiamtól. Megfelel? - feláll. Várja a válaszom. Mérlegelem a helyzetem és rájövök, hogy ennél jobb nem lehet. Ettől többet sose fogok kapni senkitől. Bólintok.
- És vele mi lesz? - az ajtóból fordul vissza. Kegyetlen mosoly jelenik meg ráncos arcán.
- Ne aggódj miatta. Méltó büntetésben lesz része - azzal megfordul és távozik. Tudom, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Sose kedvelt. Nem akarta, hogy együtt legyek Dean-nel. Nem értettem miért ellenzi ennyire a kapcsolatunkat, de most már nem is érdekel. A lényeg, hogy megszabadultam tőle és elkezdhetem az új életemet.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Alexis!

    Hát ez durvaa!
    Sosem gondoltam, hogy ilyen múlt van mögötte. Szegény lány! Eléggé felkavaró ez az egész, de mégis szeretnék többet tudni erről a Dean gyerekről. Miért bántja Ginnyt? És miért nem kedveli a a srác apja? Dean volt az aki abban a buliban feltűnt egyszer? Jajj nagyon izgalmas. És ahogy Joe aggódva megjelent nagyon szívmelengető jelenet volt. Sajnálom, hogy így váltak el! Viszont aggódom, hogy ennyi év után Dean újra feltűnik, de remélem Joe nem fog meggondolatlanul cselekedni. Nagyon várom az ezzel kapcsolatos fejleményeket!

    Bianka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bianka!

      Igen, az ember sohasem tudhatja, hogy a másik miken ment keresztül, amíg az úgy nem dönt, hogy megosztja.
      Nem ígérem meg, hogy minden kérdésedre választ fogsz kapni, de majd igyekszem.
      A továbbiakhoz nem fűznék megjegyzést, nehogy elszóljak valamit! :)
      Köszönöm, hogy írtál és továbbra is kitartasz mellettem!

      xxAlexis

      Törlés