2016. 10. 04.

Tizenötödik Fejezet

Ginnifer Marin-Tomlinson:

Passenger - Beautiful Birds feat. Birdy
A szív gyógyulásához rengeteg idő kell. A fájdalom enyhüléséhez azonban kevés az idő. Azt akarnunk is kell. Meg kell tanulni együtt élni vele. Tudnunk kell elfogadni és tovább lépni. De nem elfelejteni. Mert azzal, hogy úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, még nagyobb kárt okozunk, magunknak és a szeretteinknek. Borzasztó érzés a veszteség, de meg kell birkózni vele és a jövőre kell koncentrálni. Nem pedig arra, amink nincs. A legborzasztóbb érzés, mikor egy szülőnek a gyermekét kell eltemetnie. Ehhez mérhetetlen lelkierőre és támogatásra van szükség. Valamint rengeteg idő a gyászra.
Már több mint egy év telt el, mióta búcsút mondtam Emiliának. Ma lenne 1 éves, ha minden a terv szerint haladt volna. Húsz percig tarthattam a karjaimba. Az elmémbe égett az arca. Mai napig összeszorul a torkom, ha elsétálok a neki készült szoba előtt. Egyszer mentem be azóta, azt is csak azért, hogy összeszedjem a babaholmikat és neki adjam Belle-nek. Jövő héten fog szülni. Már nagyon izgatott és én, mint egy jó barát mellette vagyok és támogatom. Fájdalommal tölt el minden egyes pillanat, de tovább kell lépnem. Muszáj a jövőre koncentrálnom. Nem adhatom fel.
A házasságunk nehezen viselte Emilia elvesztését, de kitartottunk egymás mellett. Időt adtunk és most még szorosabb a kapcsolatunk, mint volt. Ettől féltem. Rettegtem attól, hogy emiatt örökre elvesztem Louis-t. De nem menekült el. Se ő, se én. Pedig akartam. Mindennél jobban, de nem tettem. Szembe néztem a sajnálkozással és a gyásszal. És hiszem, hogy idővel arra a szintre is eljutunk, hogy újra próbálkozzunk a babával. De ehhez még idő kell. Még nem vagyok felkészülve arra, hogy újra várandós legyek. Még túl mélyek a sebek.
- Mrs. Tomlinson. megérkezett az egy órára várt ügyfél - Sarah mosolyogva távozik, mikor látja, hogy felfogtam, amit mond. Az ajtó kinyílik és egy fiatal házaspár lép be az irodámba. Mosolyogva hellyel kínálom őket. Izgatottan mesélnek arról, hogy családi házat szeretnének, mivel a napokban tudták meg, hogy újabb gyermekük fog születni. Keserédes ízt érzek a számba, de mosolyogva gratulálok nekik. Louis könyörgött, hogy ma maradjunk otthon, de képtelen vagyok egy helyben ülni és nem csinálni semmit. A munka és másokkal való törődés eltereli a figyelmemet.
- Önnek vannak gyerekei? - a nő arcán hatalmas mosoly van. Látszik rajta, hogy izgatott. Alig várja, hogy megláthassa születendő gyermekét. Irigylem. Nagyon szerencsés. Biztos, hogy egészséges lesz és nézheti ahogy fel nő.
- Igen. Ma lenne az első születésnapja - minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne sírjam el magam. Valami megcsillan a nő szemében. Olyan mintha tudná, hogy min megyek keresztül. Összeráncolom a szemöldököm, majd felállva a polchoz sétáljak és elővegyem a viseltes mappát, amiben a Londoni lakónegyedek családi házai találhatóak.
- Tudom, mit érez. A mi fiúk jövő hónapban lenne 4 - a férfi támogatóan átkarolja felesége derekát és együtt érzően rám mosolyog. - Gondolkozott az örökbe fogadáson? Nekem az segített. El nem bírtam képzelni, hogy újra terhes legyek - meglep, amit mond. De csak megrázom a fejem és a fotókat kezdem mutogatni nekik. Nem tudok többet erről beszélni. Túl fájdalmas. Túl sok. Louis-nak lehet igaza volt és otthon kellett volna maradnom.
Még egy órán keresztül foglalkozom velük, hogy időpontokat egyeztessünk. Nem beszélnek többet a babáról, sőt még csak nem is említik. Tudják, hogy min megyek keresztül és ezt tiszteletben tartják. De azonban, mikor kifelé mentek a nő megáll az ajtóban és egy fotót mutat a telefonján.
- Ő a kisfiúnk Eduardo. Három éves. Mint az látszik is, örökbe fogadtuk. Családot akartam, de szülni nem. Ő volt az, aki összeforrasztotta a szívemet. Neki köszönhetem azt, hogy ma élek - bíztatóan megszorítja a vállamat, majd követi a férjét és magamra hagynak. Döbbenten állok az ajtóba. Érzem, ahogy az erő kezd elhagyni. Nem bírok megállni. Épp, mikor összeesnék lép be az irodámba Louis, s még időben elkap. Aggódó arccal néz rám. Nem tudja elképzelni, hogy mi történhetett. Én sem tudom. A fülem sípol. Nem hallom, amit nekem mond. Erőt veszek magamon és kibontakozom az öleléséből. Az irodához tartozó erkélyre lépek ki, hogy friss levegővel teljen meg a tüdőm. Követ. Összeráncolt szemöldökkel méreget.
- Ne nézz így. Tudod, hogy ettől csak még idegesebb leszek - szemem megforgatva elfordulok és az utcán elhaladó autókat kezdem figyelni.
- Mi történt? - nem érdekli, hogy nem akarok beszélni. Tudni akarja és nem fog békén hagyni addig, míg meg nem kapja a válaszát.
- Nem tudom. Bepánikoltam. - látja rajtam, hogy igazat mondok. Átölel hátulról és a vállam felett ő is a távolba mered.
- Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Majd ehhez az érzéshez is hozzászokunk - belepuszil a hajamba, de nem enged el. Furcsa érzés kerít hatalmába. Most tudatosul bennem, hogy nem a félelemtől ijedtem meg, hanem attól, hogy úgy érzem, lemaradok valamiről. Az anyaságról. Mert van megoldás arra, hogy anya lehessek. Van megoldás arra, hogy kikerüljem a terhességgel járó veszélyeket. Van remény. De nem tudom, hogy Louis mit szólna hozzá. Sose beszéltünk még eddig örökbe fogadásról, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy saját gyerekeink lesznek. De egy fogadott gyereket is megszerethetek annyira, mint egy olyat, akit én hoztam világra. Sőt. Még jobban is ragaszkodhatok hozzá. Hevesebben kezd verni a szívem és megint hatalmába kerít a szorongató érzés. Izgatott vagyok. De miért? Hisz ez csak egy kósza gondolat. Nincs semmi jelentősége. Louis még nem is tudja, hogy erre gondolok. Lehet nem is fogja támogatni az ötletet. Lehet ő nem szeretne örökbe fogadni. De hogyan deríthetném ki, hogy érez ezzel kapcsolatban? Csak nem eshetek neki egy ilyen kérdéssel! De akkor, mit tegyek? Nem tudom. Tanácstalan vagyok. Viszont, muszáj megtudnom a gondolatát. Muszáj kiderítenem, hogy ő mit szeretne. Mióta elvesztettük Emiliát, mindig azt mondja, hogy idővel minden jobb lesz és, hogy ne törjük magunk azon, ami ránk vár. Sodródjunk az árral. De mi van akkor, ha a sors úgy akarja, hogy örökbe fogadjunk? Csodálatos életet tudnánk biztosítani egy hátrányos helyzetben lévő gyermeknek. Vajon engednék, hogy újszülöttet kapjuk? És, hogy mi nevezzük el? Segítséget kell kérnem egy szociális munkástól. Válaszokat kell kapjak! Fel akarok készülni mindenre. Örökbe akarok fogadni egy gyereket.


Erősen szorítja meg a kezemet. Arca kipirosodik a megerőltetéstől. Némán tűri el a fájdalmat. Szemeit összeszorítja. Egy izzadság csepp folyik végig homlokán. Zilált a külseje, de még így is gyönyörű. Fáradtan hajtja hátra fejét a párnán. Kétségbeesetten mered az ajtóra. Férjének már rég itt kellene lennie. Fél. Aggódik, hogy valami történt vele. Bátorítólag megszorítom a kezét. Hálásan emeli rám barna szemeit.
Kicsapódik az ajtó és Scott jelenik meg a szülőszobán. Elképesztő milyen szeretettel tud Belle-re nézni. Átadom neki a helyem, majd még egy utolsó pillantást vetek rájuk és kilépek a szobából. Louis egyből feláll, ahogy meglát. Mosolyogva közeledik felém.
- El sem hiszem, hogy minket kértek fel keresztszülőknek - hitetlenkedő pillantása van. Engem is meglepetésként ért a dolog, de örömmel tölt el, hogy legjobb barátnőm nekünk szánta, ezt a nemes szerepet. - Hogy van Belle? - átkarolja derekam és sétálni kezdünk a folyosón. Rengetege vannak körülöttünk, de valahogy mégis olyan érzésem van, mintha csak ketten lennénk. Bárhol képes volt ezt az érzést kelteni bennem.
- Fáradt, de ügyesen csinálja nagyon - a keserédes érzés újra hatalmába kerít. Hosszú ideje nem éreztem már így Belle terhességével kapcsolatban. Fáj a tudat, hogy neki egészséges kisbabája lesz, de ennek ellenére nagyon boldog vagyok és örülök nekik. Louis látja rajtam, hogy fáj újra ebben az épületben lennem, ezért még szorosabban ölel magához és az újszülött osztály felé kezd húzni.
- Nézd meg őket. Még egyikük sem tudja, hogy mi vár rájuk. Tiszta lappal kezdik el az életüket - ujjával az apró babák felé mutat. Édesen fekszenek az ágyukban és érdeklődve szemlélik a világot. Még semmit nem tudnak. Azt se, hogy kik a szüleik, vagy, hogy ők kicsodák. Előttük az élet, hogy megtalálják önmagukat. Mosolyogva szemlélem őket. Elragadóak. Szeretetre éhesek. Egy latin származású kislányon megakad a szemem. Hatalmas fekete szemei vannak és sötét haja. Elbűvölően gyönyörű. Békésen fekszik arra várva, hogy az anyukája érte jöjjön és haza vigye. Egy a szobában lévő nővér észrevesz minket. Látja, hogy a kislányt nézem. Felveszi és kihozza a folyosóra.
- Szeretné megfogni? - meglep, hogy ilyen közvetlenül viselkedik. Meg sem várja válaszomat, a kezembe nyomja a babát. Pár lépéssel hátrébb áll és vizsgálni kezd. - Nagyon jól néznek ki együtt. Tudja a kis Sonja árva. Az anyukája nem szerette volna megtartani, de az örökbe adással sem akart bajlódni, így itt hagyta nekünk. Három napja született és a szociális munkás épp szülőket keres neki, de senki nem akar egy latin származású babát. Milyen szomorú - elérzékenyülve néz a kislányra, aki elszundított a karjaimba.
- Ki nevezte el a kicsit? - Louis kérdése meglep. Egy pillanatig el is felejtettem, hogy mellettem áll. Furcsa kifejezést látok a szemeiben. Nem tudom eldönteni, hogy épp mire gondolhat. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, de úgy tesz, mintha nem venné észre és minden figyelmét a kezeimben tartott csöppségre irányítja.
- Mi adtuk neki a nevet - elmosolyodik a nővér. Finoman visszaadom neki a kislányt, akit visszavisz a bölcsőjébe, hogy nyugodtan aludhasson tovább. Louis összekulcsolja ujjainkat és elindulunk Belle szobájának az irányába. Furcsa gondolatok kavarognak a fejembe. Nem tudom mire vélni Louis viselkedését. Amióta a kórházban vagyunk különös. De nem tudom megfogalmazni, hogy miben. Egyszerűen csak más, mint amilyen szokott lenni.
Épp időben érünk vissza. Scott hatalmas mosollyal az arcán lép ki és jelenti be, hogy egészséges kisfia született, aki Edward Graham néven látta meg a napvilágot. Hatalmas örömujjongásba kezdünk. Mindenki megölel mindenkit. Joe büszkén öleli magához barátját, aki a könnyeivel küszködik. Louis a távolból figyel. Nézésétől kiráz a hideg. Erőt veszek magamon és határozott léptekkel közeledem felé.
- Örökbe akarok fogadni egy kisbabát - jelentem ki. Nem várom meg a válaszát. Kikerülve a tömeget lépek be barátnőm szobájába, hogy végre megölelhessem újszülött keresztfiamat.

2 megjegyzés:

  1. Darága Alexis!

    Egy újabb fantasztikus részt alkottál. Elvarázsolt egészen és úgy érzem ezzel bővült a kedvenc részek listája. Meghat az egész ahogy Ginny próbálja feldolgozni babája elvesztését és erős lenni. Tetszik, hogy így áll hozzá.
    Ajj annyira jól ki van találva, hogy pont egy ilyen házaspár csöppen be az irodájába akik nem csak hogy megértik mert ugyan azt átélték, hanem még a tovább lépés re való utat is megmutatták neki, ami talán az egyetlen. Nagyon tetszett ahogy kifejezted azt az érzést ami hatása alá került Ginny és ahogyan megbizonyosodik arról, hogy örökbe kell fogadnia.
    Jó volt látni, hogy egészségesen világra jött Belle kisbabája és hogy keresztszülők lettek Ginnyék. Azért meg nagyon izgulok, hogy Louis mit fog szólni az örökbefogadás ötlethez. Reménykedem, hogy benne lesz.
    Izgatottan várom a folytatást!

    Binaka<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bianka!

      Nagyon köszönöm, hogy írtál! Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a hozzászólásaidat! Tetszenek a gondolat meneteid.
      Nos, igen. Szerettem volna, ha másoktól kapnak segítséget a tovább lépésnél, mert ez általában így szokott lenni. Hiszen sokszor kapunk olyan emberektől segítséget, akiket nem ismerünk.
      Remélem a folytatás sem fog csalódást okozni. Megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból!!

      xxAlexis

      Törlés