2017. 02. 19.

Huszadik Fejezet


Colouring - Everything Has Grown
Hideg tavaszi reggel van. A fákon már megjelentek az újjászületés jelei. A virágok szárai elkezdtek kibújni a földből. Újra hallani lehet a madarak csivitelését. A nap melege szeretettel öleli körül az átfagyott tájat. Elindult a megújulás. Mindenki készen állt az új kezdetre. Az emberek mosolygósabbak, érdeklődőbbek. Szívesen megállnak csevegni az ismerőseikkel és nem szaladnak tovább, hogy a jóleső meleget adó házba érjenek. A színek élénkebbnek tűnnek. Olyan, mintha minden megváltozott volna, de mégis minden ugyan olyan. Azonban még látszik az elmúló tél nyomai. A föld még néhol fagyos. A szél hidegen süvít. A fákról még hiányoznak a levelek. Sok minden történt a világban. Emberek születtek és haltak meg. Gyerekek árvultak el és szeretők vesztették el szerelmüket. Kegyetlen a világ. De a természet változása arra sarkal mindenkit, hogy tovább lépjen. A napsütéstől és madarak énekétől mindenkinek mosoly ül az arcára, de egyik mosoly sem olyan mű és fájdalmas, mint egy magányos padon ülő nőé. Jegygyűrűjét forgatja az ujján. Sárgarózsa csokor hever mellette a földön. Az elhervadt virágok szirmait, szomorúan fújja el a szél. Tehetetlenek, az erős fújással szemben.
- Ma van a tizennyolcadik házassági évfordulónk. Rengeteg idő telt el. Mariana most kezdte a gimnáziumot. Nagyon izgatott, alig tudott az este elaludni. Az ikrek is nagyon élvezik az iskolát. Bár szívesebben maradnának otthon velem, elmennek és a legjobb teljesítményt nyújtják. Jack, élvezi az iskolát, ami mindenkinek nagy meglepetés volt, mert a felkészítőt gyűlölte, viszont rengeteg barátot szerzett magának. Már első nap, csak elengedte a kezem és berohant jásztani a többiekkel. Ijesztő, hogy mennyire hasonló a természete Joe-hoz. Külsőre teljesen olyan, mint Louis. Ugyan azok a táskás szemek, a huncut mosoly és a tejfel szőke haj. Ha akartuk volna, se hasonlíthatna jobban hozzá. A tanárok dicsérik őket. Elképzelni sem tudják, hogy nevelhettünk négy ilyen jó gyereket. Pedig ha tudnék! Minden este bolondokháza van. De jó gyerekek. Nagyon szeretem őket. Te is szeretnéd őket! - apró könnycsepp folyik végig az arcán, ahogy végig futtatja kezét a hideg márványon. Ő választotta ki húsz évvel ezelőtt. - Már kilenc éve lakunk Brighton-ba. Gyönyörű hely. Imádom, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem a tenger. Boldog vagyok. Hosszú idő után először az vagyok. Utálom, hogy a gyerekek keveset vannak otthon, de mikor a vacsora asztal mesélni kezdik az aznapi élményeiket, minden áldozatot megért. Hiányzol - felállt a padról. A rózsákat szépen elhelyezi a sírkövön, melyen a Jack Norman Marin név szerepelt. „Szerető apa és férj.”


A tengerparton gyönyörű színek játszanak, ahogy a nap lemenőben van. Káprázatos látvány. A sirályok hangja hangosan visszhangzik a kikötőben. Kezd lecsendesedni a város. Egyre kevesebb kocsival lehet találkozni. Az emberek otthon töltik az idejüket. Kiélvezik az utolsó pillanatokat, még mielőtt beindul a tavaszi hajtás. Az éttermek zsúfolásig tele vannak. Lehetetlen szabad asztalt találni, ám egy idősödő férfi mégis kap egyet, egy eldugottabb csendesebb helyen az egyik jól menő étteremben. Felesége felé nyújtja a kezét és bevezeti a helységbe. Bárhová mennek, az emberek felfigyelnek rájuk. Van valami a megjelenésükben, ami tiszteletet és ámulatot vált ki. Látszik, ahogy egymásra néznek, hogy még mindig szeretik egymást. Tizennyolc év házasság mit sem változtatott rajtuk.
- Boldognak tűnsz - a férfi összekulcsolja ujjaikat az asztalon. Elképzelni sem tudja, hogy felesége hogy lehet ennyire gyönyörű. Már 4 gyereket felnevelt, lassan csak ketten maradnak a házban. De egy felesleges ránc sincs az arcán, csak azok, amik akkor tűnnek fel, mikor nevet. Imádja azokat a ráncokat, mert azok mutatják meg, hogy mennyi örömük volt az életben. Azt az egy jó tanácsot kapta az apjától, hogy nevettesse meg a lányt, akit éppen kiszemelt magának és akkor nyert ügye lesz. Meg azt, hogy lépjen le, amelyik hamar csak tud. Látszik, hogy kinek mi a fontos. De ő sosem hagyná el a családját.
- Mert az vagyok - őszinte mosoly jelenik meg a nő arcán. Tényleg így is érezte. Az utóbbi pár évben normalizálódott az életük. Nem veszekedtek, a gyerekekkel sem volt baj és minden gördülékenyen ment. A barátaikkal nagyon jó a kapcsolatuk és bár ritkán találkoznak, olyan, mintha egy napot se töltöttek volna külön. - Tudod mi jutott eszembe? Emlékszem, mikor Emilia-val voltam terhes, otthon ültem nagy hassal és azon gondolkoztam, hogyan fogjuk megoldani azt, hogy dolgozzak és gyereket neveljek egyszerre. Megszállottja voltam a munkámnak - jóízűen felnevet. Egy csöppnyi keserűséget nem érez azzal kapcsolatban, hogy otthagyta az állását tizenhat évvel ezelőtt.
- Emlékszek rá. Mindig azon agyaltál, hogy vajon a főnököd, mit fog szólni, ha babakocsival állítasz be dolgozni. Fel se merült benned az, hogy szabadságot veszel ki, vagy, hogy feladd a munkád - mindketten nevetnek. Szeretettel néznek egymásra. Melegség tölti el mindkettőjüket, ahogy az emlékre gondolnak. Már nem éreznek keserűséget, ha a lányukra gondolnak, akit elvesztettek. Persze hiányzik nekik, de gyermekeik, akiket mindennap magukhoz ölelhetnek, kitöltötték az űrt, amit éreztek. - Nem bántad meg, hogy nem mentél vissza dolgozni? - meglepődik a nő a kérdésen. Már nagyon régen nem beszélgettek erről. Hisz olyan természetes volt, hogy ő otthon van. Akkor se merült fel a kérdés, mikor Jack elkezdte az előkészítőt. Mindig is úgy gondolta, hogy ha eljön az ideje, visszamegy dolgozni, de nem érezte a hiányát. Négy gyermekük elég feladatot ad ahhoz, hogy ne unatkozzon.
- Nem hiszem. Nem. Örülök, hogy ott lehettem az összes előadásukon és részt vehettek mindenben, mert volt időm elmenni - mélyen férje szemébe néz. Őszintén mosolyogni kezd, mikor meglátja a kétkedést Louis szemeiben. - Komolyan mondom. Nem hiányzik, hogy mások házát keressem meg és dekoráljam ki. Épp elég a sajátunkkal foglalkozni - erősen megszorítja a férfi kezét. Kellemes bizsergés fut végig a testén. Elképesztő, hogy tizennyolc év után, még mindig ilyen reakciót vált ki belőle. Nem tudta elképzelni, hogy valaha eljutnak erre a szintre. Főleg azok után, miken keresztül mentek.
- Min gondolkozol? - a férfi érdeklődve szemléli feleségét. Felteszi a kérdést, de úgy is tudja rá a választ. A múlton mereng. Azokon a dolgokon, amik megtörténtek velük. Túl sok titok veszi körül őket. A gyerekek nem tudják, hogy mi minden történt azelőtt, hogy ők megszülettek. Egyedül a megismerkedésük történetét mesélték el. Lolly-nak ez a kedvence. Mikor kisebb volt újra és újra el kellett neki mondani. Ez volt évekig az esti meséje. Érdekes, hogy a többieknek az eljegyzés a kedvenc története. Pedig nincs benne semmi érdekfeszítő. Nem volt meg a nagy romantikus gesztus, ahogy a legtöbben gondolják. Egyszerűen csak vacsorát főzött a nőnek. Beszélgettek majd mikor kimentek a teraszra elfogyasztani a desszertet, feltette a kérdést, miközben elővette a gyűrűt. Egyszerű, de mégis hatásos. Épp ez tetszett meg Ginny-nek is anno. Sosem volt szükségük arra, hogy felvágjanak azzal, amijük van. Ők, tipikusan azok az emberek, akik mindent megtartanak maguknak és nem kürtölik szét a világnak, ahogy azt mindenki más szeretné. Annak ellenére, hogy Brighton elég nagyváros, róluk érdekes módon előszeretettel beszélnek az emberek. Nem értették sose, hogy miért. Talán Louis állása miatt? Vagy a hatalmas ház teszi? Netán a négy gyerek? Sose fogják megtudni a választ, de az biztos, hogy egyáltalán nem olyan életet élnek, mint ahogy a kívülálló emberek gondolják.
- Szeretlek - meglepődik a nő, hogy férje ilyen hirtelen feladja. Értetlenül néz rá. Nem tudja hova rakni a viselkedését. Miért zárta le ilyen hamar a beszélgetést? Látja rajta, hogy nem győzte meg azzal, amit mondott. Tudja, hogy Louis úgy gondolja, hogy túl sok áldozatot hozott a családjáért.
- Louis? - kérdőn felemeli szemöldökét. Belenéz férje kék íriszeibe, de látja, hogy elvesztette. Valami megzavarta és ezzel tönkre téve a pillanatot. - Ideje lenne elkezdenünk őszintének lennünk, nem gondolod? - esdeklő a tekintete, de hangja határozott. Nem fogja megengedni, hogy akkorra romoljon meg a kapcsolatuk, amikor már csak kettejükről kell gondoskodni. Persze az még arrébb van, de az elmúlt évek is olyan hamar elteltek. Alig vették észre és a legidősebb lányuk tizenhat éves lesz. Gimnáziumba jár. A jövőjét tervezgeti. Hamarosan egyetemre megy és elköltözik. A férfi meredten néz egy pontot az asztalt borító terítőn.
- Azt mondod? Könnyíteni szeretnél a lelkiismereteden, hogy ne érezzem úgy, hogy minden az én hibám? - késként hasítanak a nő szívébe férje szavai. Nem érti, miért mondja ezeket. Hisz nem tartja hibásnak semmiért. Ami történt meg történt. Megbeszélték és tovább léptek.
- Mégis miről beszélsz? Miért mondtad azt, amit? - könnyek gyűlnek a szemében. De férfi vonásai csak még jobban megkeményednek. Mély levegőt vesz, és közben becsukja a szemeit, azonban nem mond semmit. Felemeli kezét, mire megjelenik egy pincér a számlával. Kifizeti, majd feláll. Megvárja, míg felesége elkészül. Előre engedi, de testbeszédükből érezni lehet, hogy feszültség van közöttük. Érdeklődve néznek rájuk az emberek. Furcsának tartják, hogy mennyire megváltozott minden, ahhoz képest, ahogy beléptek.
Ahogy sétálnak az utcán, a férfi megpróbálja megfogni felesége kezét, de az elrántja. Nem bírná elviselni, ha még az érintését is éreznie kellene. Így is épp elég fájdalmat okozott neki az elmúlt percekben. Nem érti mire fel volt ez a nagy váltás? Elvégre azért jöttek ma el, hogy megünnepeljék azt, hogy lassan két évtizede együtt élnek. Néma csend telepedik az autóra, ahogy beülnek. Egyikük sem szólal meg. Hálásak, hogy a gyerekek nem alszanak ma otthon. Szerencséjük van, hogy a nagyszülők a közelben laknak. A motor leáll, mikor a garázsajtó becsukódik mögöttük. Kiszállva az autóból, a férfi megpróbálja magához ölelni a nőt, de az kibontakozik karjai közül és a ház felé veszi az irányt. Bezárja maga mögött a bejárati ajtót és úgy tesz, mintha a férje nem is lenne ott. Felsétál az emeletre. Szépen beakasztja a kabátját és cipőjét berakja a neki szabadon hagyott helyre. Megfogja a fürdő köntösét és magára zárja az ajtót. Ahogy elkezdi lemosni a sminkjét, halk kopogást hall az ajtón. Nem reagál. Most nincs kedve beszélni a férfival.
- Ginny, kérlek! Ne haragudj! - őszinte sajnálat hallatszik a hangjában. Tehetetlenül áll a tükör előtt. Emlékképek pörögnek végig a szeme előtt, azokról a dolgokról, amiket még sosem mondott el a férjének. Sose gondolta, hogy valaha érezni fogja a késztetést, arra, hogy a legsötétebb titkaiba beavassa.
- Miért? - egyszerű kérdés, mégis meghátrál a férfi. Nem sejtette, hogy ilyen hamar választ kap a kérlelésre. - Miért kell mindig megbántanod? Mitől félsz ennyire? Hogy elhagylak? Húsz évet erre kapcsolatra áldoztam az életemből. Nem tudnám nélküled elképzelni az életemet. Miért nem bírod ezt elfogadni? - düh és sértettség kevereg a nő tekintetében. Képtelen megérteni férje viselkedését. Nem gondolja, hogy ezt érdemelné. Főleg azok után, amin keresztül mentek.
- Mert nem érdemellek meg - lehajtja a fejét, és leül a lépcsőre. Feleségére néz, aki zavartan áll előtte.
- Nem vagyunk tökéletesek. Mind követünk el hibákat. Megbocsájtottam. Ne rágódj a múlton - megfogja a kezét és bíztatóan rá mosolyog. Elfáradt már abban, hogy mindenkinek bizonygatnia kell a tökéletlenségét. Ő is csak egy ember, aki tett olyan dolgokat, amik rosszak.
- Ugyan, neked nincs a múltadban olyan, amit takargatnod kellene. De nekem? Egy halott barátnő és egy affér? Ez tökre teheti az életünket - szarkasztikusan horkant egyet, miközben beszél. Kezeit a térdén pihenteti. Most, ebben a megvilágításban, nagyon öregnek és törékenynek tűnik. Idén negyvenhat éves lesz. Nagyon jól tartja magát. Még csak most kezdett el őszülni. Hajszálvékony ráncok jelentek meg a szemei körül meg a homlokán. Azonban Ginny, még mindig a legvonzóbb férfinek tartja, akivel valaha találkozott.
- Csak nem tudsz róla - a férfi szemöldöke kérdőn felhúzódik. Felesége tekintete elsötétül. Neki dől az ablakpárkánynak, ami a lépcsővel szemben található. Mélyet sóhajt, majd mesélni kezd. Sose akarta, hogy Louis tudomást szerezzen Dean-ről, vagy arról, amit jelent neki. Nem akarta, hogy tudja, hogy mik történtek vele, hogy mitől ennyire rossz a kapcsolata az anyjával. Nem akarta, hogy sajnálja és törékenynek tartsa.
Figyelmesen hallgat. Nem vág közbe felesleges kérdésekkel. Hagyja, hogy mindent úgy mondjon el, ahogy akar. Sok mindent kell végig gondolnia. Sok olyan információt tudott meg, amihez idő kell, hogy feldolgozza. Azonban mikor felesége elhallgat, feláll, és erősen magához öleli.
- Sose gondoltam, hogy ennyire erős vagy. Remélem a gyerekeink örökölték ezt a tulajdonságodat - megcsókolják egymást. Nem beszélnek többet a múltról. Most már mindketten tudnak mindent. Húsz év kellett ahhoz, hogy ténylegesen megismerjék egymást. Hogy úgy legyenek őszinték, hogy megbántanák egymást. Nehéz feladat szeretni valakit úgy, hogy mindent tudunk róla, és ő is tud mindent rólunk. Viszont, hogy ténylegesen felfedjük az igazi énünket, akkor életünk legboldogabb utazása elé nézhetünk.

2 megjegyzés:

  1. Drága Alexis!

    Had kezdjem azzal, hogy milyen művészien és gyönyörűen vezetted fel a történetet a tavasz érkezésével és a megújulással. Nagyon tetszik ahogy ötvözted a történettel!
    És ajjj!!! Komolyan mondom! Én is ilyen férjet akarok! Aki ennyire szereti a feleségét 18 év után is. Ami kettejük közt van az szerelem, ami mindent kibír és elfedez. Örülök, hogy Ginny eltudta mondani végre Deant és ezzel már tényleg semmi nem áll a boldogságuk útjába. Teljesen osztom a véleményed, hogy fel kell fedni az igazi énünket ahhoz, hogy boldogok lehessünk!
    Várom a folytatást!

    XOXO, Bianka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Nagyon köszönöm! Örülök, hogy sikerült átadnom az érzelmeket, az évszak változás leírásával. Sokáig tartott, de ezek szerint megérte!!
      Nos, igen. Louis kétségkívül különleges és egyedi, igazi férjnek való alapanya.
      Igen, szerintem ez a legfontosabb, mert ha nem mutatjuk meg az igazi énünket annak, akit szeretünk, akkor mi értelme az egész kapcsolatnak?
      Megpróbálok igyekezni vele! :)

      xxAlexis

      Törlés