2018. 05. 25.

Epilógus


Lordi Huron - The Night We Met
Volt már olyan érzésed, hogy belenéztél valakinek a szemébe és megláttad benne a jövődet? Pontosan tudtad, hogy Ő a végzeted. Egy furcsa érzés kerített hatalmába és biztos volt abban, hogy ez a személy teljesen fel fogja forgatni a meg szokott mindennapjaidat. Egyszer éreztem eddig ezt. Egyetlen egyszer. Mindent láttam benne. A jó élményeket, rosszakat. A tragédiákat és az örömöket. Egyetlen másodperc elég volt ahhoz, hogy lássam mi lesz az életem, az elkövetkező hatvan évben, ha hagyom, hogy megváltoztasson. Ijesztő az egész gondolat. Miért engedjük, hogy valakinek ekkora hatalma legyen az életünkön? Nem felelőtlen ez a részükről? Nem kellene jobban figyelnünk arra, hogy mi mit akarunk? Mert a végleges döntést nekünk kell meghozni.
És most itt áll előttem és arra vár, hogy válaszoljak neki. Engedjem meg, hogy haza vigyen és örökre vele maradjak, vagy inkább várjam meg azt,  míg a bátyám összeszedi magát és szállítható állapotba kerül? Fosszam meg magam egy életre szóló szerelemtől, ezzel a barátságos idegennel? Hiszen ő még nem is tudja, hogy én leszek a végzete. Nem sejti, hogy ha beülök mellé az autóba, akkor belém szeret és velem fogja leélni az életét.
Tökéletes pillangóeffektus. Valahol a világban egy pillangó összecsapta a szárnyait, ami itt London külvárosában épp egy hurrikánt indít el. Egy életre szólót.
- Még csak a nevemet sem tudod - meglepődik a megjegyzésemen. Összeráncolja szemöldökét és tisztán látom rajta, hogy végig pörgeti az este eseményeit. Nem kérdezte meg a nevemet. De nincs is rá szükség. Most már pontosan tudja, hogy ki vagyok. Az a személy, aki tönkre teheti az életét.
- Ezzel nem tudok vitatkozni, de ha jól emlékszem, te sem kérdezted meg az enyémet - mosolyog. Aranyos gödröcskék jelennek meg az arcán. Gyémántként ragyognak a szeme az éjszakai fényekben. Elképesztően kékek. Sosem láttam még ilyet. Elmosolyodom.
- A nevem Ginny - határozottam felé nyújtom a kezemet, amit elfogad, de nem rázza meg. Hüvelykujjával finoman megsimítja, majd a szájához emeli és egy apró csókot lehel rá.
- Louis. Állok szolgálatára - nem hoz zavarba a nézése. Pedig átlát rajtam. Olyan, mintha egy röntgennel vizsgálna át. A legsötétebb titkaimat is látja, de nem ijed meg. Kitartóan áll és engem néz. Tényleg engem néz. Nem a lányt, aki erősnek mutatja magát, akiről minden lepereg. Az összetört, magányos énemet látja. De ez sem zavar.
- Te is úgy érzed, hogy ezen a ma estén múlik az, hogy milyen lesz az elkövetkező húsz évünk? - az eget kezdi kémlelni, de a kezemet még mindig nem engedi el. Nem lepődik meg a kérdésemen. Még csak meg se rezzen.
- Legalább négy gyerekünk lesz. És rengeteg rossz dolgon fogunk végig menni - újra mélyen a szemembe néz.
- Nem rémít meg téged a tudat, hogy én vagyok a végzeted? - összekulcsolja az ujjainkat.
- Egy cseppet sem. Rád vártam egész életemben - közelebb húz magához, és megcsókol. De olyan erővel, mintha az élete múlna rajta. Mindent felforgat bennem. Mintha megállna a világ. Minden csak körülöttünk forog. Csak mi számítunk. Csak a most.
A másik kezemet a hajába túrom, az Ő másik keze a derekamat tartja, de az ujjaink, még mindig össze vannak kulcsolva.
Miután elválnak ajkaink, hátrébb lépek. Sosem éreztem még ilyet.
- Hallottál már a Deja vú elméletről? Egy érzés kerít hatalmában, mintha már megtörtént volna valami, de igazából egy forduló ponthoz értél az életedben. Attól a ponttól kezdve, más lesz az életed. - miközben beszélek elengedem a kezét és még két lépést hátrébb teszek. Tudom, hogy semmi értelme nincs annak, amit mondok, de mégis el kell, hogy hagyják a számat a szavak.
- Miért hátrálsz? - próbál közeledni, de egyre inkább csak távolodom.
- Azért, mert megrémített az, amit a csókunk alatt láttam. Mintha egy egész élet képei tolódtak volna az elmémbe. Egy olyan nő élete, aki én is lehetnék - megállok. Ő is megáll.
- De? - könnyek gyűlnek a szemébe.
- De nem lenne szabad kitenni egymást, annak a sok rossznak - egy könnycsepp az én arcomon is végig folyik. Letörli.
- De sok jó is történne velünk! Hisz szeretnénk egymást - próbál meggyőzni, de látja rajtam, hogy már régen meghoztam magamban a döntésem vele és a közös jövőnkkel kapcsolatban.
- Láttam, amint eltemetjük a gyerekünket. Ahogy a kórházi ágyak mellett ülünk. A fájdalmat, amit egymásnak okozunk. Én ezt nem akarom. - most már megállíthatatlanul folynak a könnyeim. Eltemetek egy életet, ami az enyém lehetett volna. - Tudom, hogy ez őrültség, és hogy ezek csak a képzeletemben élnek, de higgy nekem! Sokkal jobb lesz mindkettőnknek, hogy különböző utakon folytatjuk tovább. - szorosan magamhoz ölelem, majd sietve távozom.

***
Sosem gondoltam volna, hogy valaha újra látni fogom. Aztán egy nap, besétál az irodámba. Már rajta is meglátszik, hogy eljárt fölöttünk az idő. Haja őszülő, szemei körül mosoly ránc. Szeme kékjében még mindig a csintalanság fénylik. Karikagyűrű van az ujján. Meglepődik, mikor meglát.
- Na, erre aztán igazán nem számítottam - hatalmas mosoly jelenik meg az arcán. Felállok, megkerülöm az asztalt és erősen magamhoz ölelem. Mintha egy régen látott ismerősömet köszönteném. Pedig csak egy éjszakát töltöttünk együtt és annak is már harminc éve.
- Jól nézel ki nagyon - hellyel kínálom, amit elfogad. Körül néz. Szeme megállapodik a képeken, amik a könyves polcon vannak. Feláll, hogy jobban szemügyre vegye őket.
- Gyönyörű családod van - boldogság látszik a szemeiben.
- Neked is bejött az élet. Láttam az újságban, hogy átadod a fiadnak a staféta botot. Nagyon boldognak látszottál a képeken - bólogat. Leül a kanapéra.
- Boldog életem volt. Van két fiam, akikre nem is lehetnék büszkébb. Egy csodálatos feleségem, akivel nem is lehetett volna boldogabb életem. - őszinte mosoly van az arcán. - És neked? Megbántad, hogy harminc éve elengedtél? - kíváncsi. Tudom, hogy bármilyen választ is adok rá, semmit nem fog megváltoztatni. Nem azért kérdezi, hogy megbántson. Csak tudni szeretné.
- Van egy csodaszép lányom. Most szombaton fog férjhez menni. A házasságom is egy álom. William-mel nem is lehetnénk boldogabbak. - nem konkrétan a kérdésre adok választ, de tudja, hogy nem bántam meg. Nagyon sok fájdalomtól kíméltem meg magunkat.
- Örülök neki! Megkérdezhetem, hogy hívják a lányodat? - meglep a kérdése. Zavarba jövök. Mély levegőt veszek és kimondom: Emilia.
Elakad a lélegzete. Látom, hogy szíven üti a dolog. De az nem tudja, hogy miért.
- Különleges - egyetértően bólintok.
- És neked a kisebbik fiút hogy hívják? - most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Jack. - Édesapámat is így hívták - fájdalmasan elmosolyodom.
- Na, de miben lehetek segítségedre. Gondolom nem véletlenül kerested fel az irodát - elterelem a szót. Túl sok érzelmet kavart fel bennem az, hogy itt ül előttem. De leginkább boldog vagyok. Jó élete volt. Kevés veszteséggel. Megkíméltem mindkettőnket attól, hogy a fájdalom felhőjében éljük le az életünket. De egy kérdést, még mindig felteszek magamnak, Vajon tényleg olyan lett volna a közös életünk, amilyennek láttam?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése